Nagyanyó meséje
A cigarettafüst betölti a szobát, pedig az összes csikk végigégett már, s mind fáradtan hever az ezüstöt hamutálban. Illatuk még érződik, olyan tisztán és kellemesen, akár egy füstölő; megnyugtat és ellazít.
A helyiség üres és csendes, csak én ücsörgök a sarokban egyedül, egy elszakadt ingecskét varrogatva. A tű néha belefut a kezembe, s én halkan felmordulva itatom fel a kiserkenő vért ráncos ujjaimról. Hideg van, már majdnem január, s mindenkit az újév izgalma ragad magával. Csak engem hagy hidegen az ünneplés, és csak én bámulom folyton a díszekkel felékesített örökzöldet a nappaliban.
Az ablakon kinézve láthatom Koppenhága fényeit, a megannyi mesés épületet és a messzi tenger csapkodó habjait, ahogy a partokat mossák. Szinte érzem a sós víz illatát és felelevenedik bennem a Kis hableány szobrának képe is, melyet oly sokszor láttam, mikor gyermek voltam.
Mindig szerettem a meséket, mert szebbek, mint a valóság. Az Üveg-hegyen túl lehet úgy álmodni, hogy azt nem mocskolja be az ébredés rettegése. Az Óperenciás-tengeren ha áthajózunk, s legyőzzük a mélység lényeit, mindig boldogság és jutalom vár. De az élet démonaival hiába harcolunk, ha erejükkel mindig visszaverik támadásaink, és nem kapunk babérkoszorút, sem dicsőséget, s a császár sem ölt új ruhát. Osztályrészünk csak szenvedés és remények, melyek elcsábítanak, majd mélybe taszítanak.
- Mit csinálsz, Nagyanyó? – szakítja félbe gondolataim árját egy csilingelő hangocska, melyet hallani olyan kedves szívemnek.
- Varrogatok, Kedvesem – válaszolok neki, s kezem felé nyújtom, hogy jelezzem, lépjen közelebb – és a meséken gondolkodom.
- Meséken? – csillan izgatottság tengerkék szemeiben – Miféle meséken? – szalad közelebb és letelepszik lábamhoz, a hideg, kopott parkettára.
- Olyan meséken Angyalom, – simítom végig hófehér arcocskáját – melyeket édesanyám mesélt nekem, réges-régen, mikor még köztünk volt, s karján ringatott.
- Meséld el őket nekem, drága, drága Nagyanyó! – hajtja fejét az ölembe, s úgy kérlel, mintha alamizsnáért tartaná felém pici, törékeny kezecskéjét.
- Fiatal vagy még hozzájuk, Egyetlenem – mosolyodom el – Inkább vedd ezt fel, hideg van! - adom kezébe a megvarrt, kissé sárgásfehér ingecskét.
- Nem akarom! – karolja át félig meztelen testecskéjét és az ablakhoz szalad – Meséld el őket nekem! – kérlel, s én nem tudok ellenállni neki, annyira kedves és ártatlan.
- Redben – adom meg magam, s nagy nehezen felállok a kényelmes fotelből – De akkor vedd fel azt szépen, én pedig begyújtok! – indulok el a szoba másik felén álló hatalmas kályha felé.
- Köszönöm, Nagyanyó! – tapsikol finom tenyerével, majd elcsendesedik.
Hol lehet a gyufa? Hova rakhattam? – tapogatom végig a mély fiók alját, majd a szekrényhez sétálok. Nyitogatom az ajtókat, de egyik rejtekhelyen sem találom a gyújtót. Az asztalhoz lépkedek, pedig minden mozdulatnál fájdalom nyilall a derekamba. Sehol sincs, mintha eltűnt volna, pedig annyira fontos… Annyira… Annyira hideg van…
- Angyalom! – szólok ismét a kislánynak – Nem láttad Nagyanyó gyufáját? – kérdezem, de tudom a választ.
- De! – kiállt és már szalad is felém. Szürke kötényéből elővarázsolja a dobozkát és lelkesen a kezembe nyomja.
- Nem megmondtam már, hogy ne játssz vele? – dorgálom, de megnedvesedett szemei láttán elszáll minden haragom, s szeretetteljesen csak ennyit mondok – Legközelebb fogadj szót!
- Igenis! – pukedlizik, majd hátat fordít nekem és játékosan a fotelbe veti magát, melynek öreg rugói nyikorognak pehelysúlyú teste alatt.
Csak nevetek rajta, mást nem is tehetnék, hiszen szívemet mindig melegség önti el, ha láthatom, ha általa ismét zajossá válik ez a csendes ház és a falak ismét visszaverhetik a gyermeknevetés életteli zaját. Meggyújtok egy gyufaszálat és nézem, ahogy lassan égni kezd, ahogy eltűnik, és csak füst marad utána. Csonkját a kályhába dobom, s az enyhe, narancsos tűz belobbantja a gyűrött újságpapírokat, majd lángjával belekap a kiszárított fába is.
Leülök egy sámlira, éppen a tűzzel szemben, háttal kis unokámnak és a lángnyelvek játékát figyelem, ahogy felerősödnek, majd elhalnak.
- Egyszer – kezdek a mesébe – Nem is olyan messze innen, az Operaház környékén élt egy kislány. Olyan gyönyörű, akárcsak te…
…A családja rossz körülmények között élt, szegények voltak. Édesapja a vállalkozásaiból akart megélni, amik nem voltak elég jövedelmezőek. Az édesanyja takarítónőként dolgozott egy gazdag családnál, ezért sosem volt otthon. A kislányt a nagymamája nevelte, ő gondoskodott róla. Mindig Angyalnak hívta unokáját, mert hosszú, szőke haja volt, szép, kerek loknikkal és azúrkék szeme. Rengeteget mesélt neki arról, hogy hogyan élnek a gazdagok, a tehetősek, akiknek mindenük megvan, amit csak kívánnak, és a Jóisten gonddal van sorsukra, megad nekik minden jót. De azt is elmesélte, hogy a jómódúak sosem elégedettek, mindig többre és többre vágynak, soha nem lesznek felhőtlenül boldogok, akármilyen ajándékot is kapnak az Úrtól. Míg ők, a szegények, kiknek semmit nem adnak könnyen, s mindenért dolgozniuk kell, a legkisebb szerencse is öröm, egy egyszerű nap is csupa boldogság, mert akinek nem adatik meg minden, azok jobban értékelik a jót. A lány csodálta nagymamáját, mert oly ügyesen tudta az élet borzalmait egy kis vidámsággal, csodával megédesíteni. A nagymama azonban elment, mert a család nem tudott több éhes szájat etetni. A kislány egyedül maradt, egyedül, mint te, vagy én… Nem volt, aki vigyázzon rá, aki megvédje; és nem volt több mese sem, mert a nagymama elvitte magával a csodát. Hallottál már a gyermekekről, akik dolgoznak, nem igaz? Keményen, mint a felnőttek, azért, hogy a családnak legyen betevő falatja. A kislány is elment dolgozni, gyufát árult. Gyufát az Opera környékén a gazdag uraknak és hölgyeknek, akik megálltak és megszánták pár fillérrel. Egyszer a kislány nagyon beteg lett. Baj volt a tüdejével és vért köhögött állandóan. Ha kiment a hideg utcákra gyufát árulni, csak egyre rosszabbul lett. Azt mesélik, hogy néha meggyújtott egy-egy szálat és annak fényében újra átélte nagyanyja meséit. Olyan dolgokat látott, amik nem léteznek, elképzelte a saját csodavilágát. A szülei munkába hajszolták, mikor már lábra állni is alig volt képes. Egy este, december végén, jeges idő ereszkedett Koppenhágára. Csípős szelet és maró hóesést hozott magával Északról. A lány egy sikátorban ült, egy halom gyufával elfagyott kezeiben; teste remegni sem tudott már a hidegtől. Csak ücsörgött a megfagyott aszfalton és vér ömlött ki a száján. Nem tudják, hogy megfulladt vagy megfagyott… Egy suhanc talált rá, aki a templomba vitte, s névtelen sírba temették el. Az állt rajta…
- „A kis gyufaárus lány” – mondom ki a szavakat és szememben könnyek gyöngyöznek. Eltakarom, hogy a kicsi ne lássa, de amikor hátrapillantok, már nem látok senkit magam mögött. Csak az üres szoba tátong, s benne egyedül én.
Szemem a kályhára kapom, s látom kihunyt a tűz, csak hamu maradt, semmi más. Az álom, hogy visszakapom, ami elveszett, csupán játék, játéka a lángnyelveknek.
Gyorsan, gyorsan! Gyufát még, hogy újra meggyújthassam! Hogy újra láthassam a csodát! Mert varázslat nélkül csak egy nagymama vagyok, aki elvesztette az unokáját.
Gyorsan, gyorsan! Gyufát még, mielőtt kihűl a ház! Hadd gyújtsam meg, mert kihűl a szívem, ha nem láthatom bájos mosolyát, ha a jég elveszi tőlem életem tüzét. Mert nincs más, miért éljek… Az élet elvette tőlem a meséket, mert a mesém csak hideg valóság.
Gyorsan, gyorsan! Gyufát még, mielőtt örökre elveszítem! Mert hogyan élnék, ha nem láthatom azt, akit mindennél jobban szerettem? Akit elhagytam, hogy védjem… de megbántam, mert nélkülem árva lett, árva. Olyan árva, mint amilyen most az én szívem…
Felugrom a sámliról, de fájdalmamban térdre rogyok, nem bírja már a lábam. A kályha előtt térdepelek, és a semmibe suttogom:
- Hol a gyufa? Hova rakhattam? Nem láttad Nagyanyó gyufáját, édes kis gyufaárus lány?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése