A költő vallomása
Csöndesen és lassan lépkedtem a hatalmas faajtó felé, melyet már megkoptatott az idő. Félhomály volt, ahogy a hajnal gyenge napsugarai keresztülsütöttek az ablakredőnyön. Kezemben szorongattam az apró, gyűrött, sárgás papírost, melyen nehezen olvasható kézírásom díszelgett. Hova tartok? – kérdeztem magamtól, mint céltalan vándor, s választ a tátongó ürességtől és némaságtól vártam, de az – mint már oly sokszor azelőtt – hallgatott.
Remegő ujjakkal nyúltam az ódon rézkilincs felé. Bőrömet taszította hidegsége. Megérintettem, majd átfogtam, s finoman, mintha törékeny volna, akár a kristály, lenyomtam, s óvatosan belöktem az ajtót.
Akkor pillantottam meg a férfit. Pontosan előttem állt, rezzenéstelen arccal, kalapban, s engem figyelt, mint ki kérdezni kíván. Közelebb léptem hozzá, s ő ugyanúgy tett, mintha csak gúnyolná esetlen lépteimet.
Nem volt magas, csupán akkora, mint én. Szemei kékek, vizslatóak és hidegek, tükröződött bennük a szánalom. Harmincas éveiben járt, de sötét haja kifakult már, arcán ráncok, tekintete fáradt, meggyötört.
Nem szóltam, vártam, hogy kérdezzen, hogy köszöntsön. Elmosolyodott és megvakarta a tarkóját. Esetlennek tűnt, de komolynak és műveltnek. A szemembe nézett, mintha olvasott volna a gondolataimban, s én nem kaptam el a tekintetem. Álltam pillantását.
- Miért jöttél? – szólalt meg végül rekedtes hangon. – Régen láttalak. Mintha kerülnél.
- Nem kerüllek – hazudtam –, csak nem volt időm eljönni.
- Valótlanságot állítasz – látott át rajtam egyből, s szemében csalódottság csillant. – Mit számít?! – legyintett. – Hát mondd, mit tehetek érted, kedves barátom!
- Verset hoztam – feleltem kurtán.
- Verset? – kérdezte hidegen. – Semmi értelme – sóhajtott –, hisz ha kritikus vagyok, hazugnak nevezel, s tanácsaim meg nem fogadod. Ha pedig dicsérlek, azt mondod, a rengeteg hibát fel nem ismerem, s nem értek az irodalomhoz.
- Ez nem így van! – mondtam ellent reflexszerűen, de ő csak nevetett, majd így szólt:
- Olvasd fel hát, drága barátom!
Rápillantottam a kezemben pihenő papírosra, s észrevétlenül átfutottam még egyszer. Hibátlan. Nem találhat benne kivetnivalót – bíztattam magam. Szemem elé emeltem a lapocskát, eltakarva arcom bántó pillantásai elől. Mély levegőt vettem, és igyekeztem a versre hangolódni. Átlényegültem.
- Pierre Le Fèvre: Egy költő vallomása – kezdtem bele az olvasásba. – Nincs is nálam rosszabb költő./ Minden, mi vagyok, póz csupán./ A megannyi rím őrjítő./ Folyton írok nap-nap után./ Nem is ember a jó költő,/ hiszen folyton...
- Ne! – szakított félbe. – Ne is folytasd! Jót erről aligha mondhatnék, bármi is jön ezután.
- Mért? – értetlenkedtem, s éreztem, ahogy elönt a düh. – Mi a hiba, te nagy tudós? Mi a hibám, jó uram? – emeltem fel a hangom. – Mit sem értesz a művészethez! Csak a szádat jártatod!
- Haragod – vette le kalapját – elborítja józan eszed, s hibád nem is keresed. Hazudsz minden egyes szóval, mit lapra vetsz! Rossz költőnek tartod magad? Akkor hagyd abba örökre az írást! Fejlődést várni elvesztegetett idő! Csak egy póznak tartod magad? Hát törj ki a skatulyából. Régen szenvedélyed vulkánkitörésnél is erősebb volt, most csak szürke egér vagy. Hátrányodra változol. Régen finom voltál, kellemes társaság, s ma már kerülnek. A megannyi rím, mit használsz, erőltetett, durva takaró, mellyel elfeded a tehetséged. Folyton csak verselsz, de meg nem élsz belőle. Nincs betevő falat, se kenyér se hús az asztalodon. Múzsádat keresed, s csak elpazarolod életed.
- Semmi közöd hozzá! – vágtam a verset és kezemben szorongatott kalapom a földhöz. – Úgy élek, ahogy tetszik, s beleszólni nincs jogod. Szabad vagyok, mint minden művész, s azt teszek, amit akarok.
- Most meg művésznek nevezed magad? – háborodott fel. – Tele vagy az önfényezés és nagyképűség mocskával. Azt hiszed te vagy Párizsban a legfényesebb csillag, s közben észre sem veszed, hogy lyukas lábadon a cipő. Nincs benned tartás, nincsen egzisztenciád, könnyen veszel mindent, s ha kiömlik a tejföl, nem feltakarítod, inkább rímet mondasz rá.
- Mért, te talán jobb vagy nálam? – támadtam rá én is. – Nézz csak magadra! Nincsen fontosabb dolgod, mint másokat kritizálni. Nincsen önálló életed, olyan vagy, mint én. Hangoztatod véleményed, s aki másképp gondolkodik, az már nem is ember neked. Szívedben rózsája nem nyílik a megbecsülésnek és szeretetnek, hideg vagy, akár Alaszka messzi tája, s nem ér semmit bármennyi melegség, szívedet fel nem olvaszthatja. Gondolj, amit akarsz rólam, engem nem érdekel! – vontam vállat.
- Hát nem látod? – kiáltott rám. – Bolondabb vagy, mint a bohóc, ki naphosszat gyertyaállásban mutogatja magát! Ő mulatságos, mert az akar lenni. Te modoros vagy, és finomkodó, s ettől ugyanolyan nevetségessé válsz! Nem tiéd az egész világ!
- Hagyj nyugtot! – intettem le, s cigarettára gyújtottam.
Nem felelt, hanem követte mozdulataimat, s az olcsó külvárosi dohány füstje megtöltötte az apró helyiséget. Idegesen, keményen szívtam a bagót, míg ő finom, betanult mozdulatokkal. Majd csikk koppant a padlón, s a feszültség kezdetett oldódni, ahogy a levegőből is kitisztult a kellemetlen füst.
- Szeretem Párizst – szólalt meg ő először.
- Szeretem ezt a cigarettát – feleltem. – Kicsit olyan illatú, mint a kakukkfű.
- Bolondokat beszélsz – vett mély levegőt. – Olyan, mint az egyszerű munkásember. Durva, de sokat ér.
- Apám munkás volt. A gyárban dolgozott… - meredtem a sarokban álló karosszékre.
- Igen, tudom – suttogta. – Mikor is…?
- Már öt hónapja – feleltem elfojtott hangon.
- Sajnálom – nézett a szemembe kedvesen.
- Ugyan – töröltem meg arcom. – Írtam hozzá egy verset, de nem hoztam el. Nem tetszik. Nem találok jó rímet a büszkeségre.
- Szürkeség, keserűség, kellemetlenség, testvériség, egyenlőség – sorolta elmélázva.
- Hagyd abba! – szóltam rá. – Eleget beszéltél már!
- Valóban nincs mit beszélni erről – bólintott. – A szavak nem nyitják meg a koporsó fedelét, a beszéd morajától nem nyílik meg a mennyek kapuja. Egyedül maradtál.
- Egyedül maradtam – léptem közelebb hozzá, felemeltem a kezem, s ujjaink összeértek. – Olyan vagy, mint egy suta anagramma, melyet az életem betűiből raktak ki.
A hideg üveget, a tükör felületét selymesnek éreztem az ujjaim alatt. A szemébe néztem, a saját szemeimbe, s a saját érzéseimet láttam viszont. Keserédes volt a találkozás önmagammal, mert a tükörképem jobban ismert, mint bárki más, s hazudni neki nem tudtam.
- Nem változik semmi sem – szólaltam meg végül.
- Nem változik semmi sem – felelt.
- Ilyen maradok, ilyen verseket írok, ilyen életet élek.
- Ilyen maradsz, ilyen verseket írsz, ilyen életet élsz.
- Kihalt belőlem a művész?
- Kihalt belőled a művész.
- Egyedül leszek?
- Egyedül leszel.
Homlokomat hozzányomtam a tükörhöz és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Éreztem, ahogy a szoba forogni kezd körülöttem, s már csak az előttem álló alak tűnt igazinak. A cigaretta íze a számban még irritálta a nyálkahártyámat, s az egyetlen valóságos dologba kapaszkodtam:
- De te mindig itt leszel nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése