A megszállott

A

 fehér falak irritálnak. Minden annyira idegen és visszataszító. El akarok menni és ezért képes vagyok bármit megadni. De maradnom kell. Az őrök odakint csak arra várnak, hogy valamit elhibázzak és még az ítélet kihirdetése előtt megszabadulhassanak tőlem. Bármelyik pillanatban megérkezhet a doktor és akkor végre nem kell ebben az átkozott szobában egyedül lennem. Nem kell azon gondolkodnom, hogy mikor jön vissza az a valami és mikor fog bántani megint.

     Az ajtón beszélgetés zaja szűrődik be. Lépések, amik egyre közelednek, majd elhalnak ismét. Új és új reményt csepegtetnek belém, hogy esetleg kiengednek. Hogy végre megszabadulok ebből a jeges börtönből, melynek közepén csak én állok, szemben a világgal és mindazzal, ami benne van. Ami mind ellenem tör. Mind, amit láttam és minden, amit el tudok képzelni. Ami az éjszakába burkolózva várja a pillanatot arra, hogy előtörjön. Ami rám vadászik és nem ereszt, hatalmas, hideg karjai közül.

     Végre kinyílik az ajtó. Idősödő férfi lép be rajta egy régimódi sétapálcával, kalapban. Kezdem úgy érezni magam, mint egy régi filmben, s néha már olyan érzésem van, mintha mindent fekete – fehérben látnék. A férfi egyre közelebb kerül hozzám, majd lassan, hogy ne rémítsen meg, kezet nyújt.

—     Dr. Kevin Taylor vagyok! Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony! – keze rideg és kemény, de szorítása gyengéd. Egy kedves mosollyal próbálja a helyzetet számomra még kellemesebbé tenni.

—     Charlotte Cole a nevem – rázom meg finoman a kezét.

     Nem szól semmit, csak bólint és leül a velem szemben lévő székre. Én is elhelyezkedem vele szemben. Vannak ötleteim, hogy mit fog kérdezni, de fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak rá. Az elmegyógyintézet vagy a börtön jobb?

—     Hogy érzi magát, drágaságom? – kérdezi, miután pár percig csak vizsgálgatja az arcom.

—     A körülményekhez képest jól. Azt hiszem, túlélem – vonok vállat finoman.

—     Megtudhatom, hogy mégis mit él túl? – kezd egyre kíváncsibb lenni.

—     Ezt az egész helyzetet – pillantok végig a szobán. Követi a tekintetem.

—     Ha kívánja, kiülhetünk a kertbe is – ajánlkozik.

—     Nem, az csak rosszabb lenne – rázom meg a fejem – Nem akarok azok között lenni.

—     Ők nem rossz emberek, ugye tudja? Csak mások.

—     Igen, de akkor sem akarok a közelükben lenni. Attól rosszul érzem magam – magyarázom meg, de nem nézek a szemébe. A könnyek egyre csak gyűlnek a szemgolyóm körül, ami megnehezíti a létezést.

—     Ahogy gondolja. Ahogy önnek kényelmesebb, angyalom – becéz megint.

     Kicsit olyan, mintha az édesapám egy 19. századi mását akarná utánozni, hogy jobban megbízzak benne és mindent elmondjak, amit tudnia kell. Ez persze nem segít, sőt, csak kínossá teszi az egészet. Néha már olyan negédesen beszél, mintha udvarolni akarna nekem, ami persze minden szempontból helytelen volna az adott helyzetben.

     Lassan az arcom felé nyúl és az államnál hozzámér. Felemeli lógó állam, így szemeink egy vonalba kerülnek. Nagy, barna szemei kicsit megnyugtatnak. Biztonságot sugároznak ezen a szörnyű helyen. Ez már elég ahhoz, hogy kicsit megnyíljak neki és talán egy – két kérdésére választ is adok majd, csak előtte még el kell döntenem, hova is szeretnék jutni a beszélgetés után.

—     Mit szólna egy alkuhoz? – bátorkodom feltenni a kérdést.

—     Miféle alkuhoz? – kérdez vissza meglepetten.

—     Válaszol egy kérdésemre őszintén, aztán pedig kérdezhet ön és a válaszokat megkapja – hadarom el, hogy minél kevesebb időt vesztegessünk fecsegésre.

—     Nem tűnik rossz üzletnek – morfondírozik – Benne vagyok – Nyújtja felém ismét a kezét, amit én ezúttal sokkal határozottabban rázok meg - Halljuk hát!

—     Ha választhatna, hogy inkább börtönbe vagy bolondok házába megy, melyiket választaná?

     Az arcáról lefagy a mosoly, szemei elkerekednek. Nem tudja könnyen feldolgozni ezt a kérdést. Látom rajta, hogy gondolkozik a válaszon. A kérdés tényleg nehéz. Majdnem olyan, mintha azt kérdeztem volna, hogy a bal vagy a jobb karját vágjam – e le. Mély levegőt vesz és belekezd a válaszába:

—     Valamilyen szinten mind a kettő egy bezártság, azonban az elmegyógyintézetből könnyebben kijut az ember. Csak meg kell gyógyulnia. Kevésbé veszélyes, mint a börtön és kényelmesebb is, azonban a gyógyszeres kezelés az ép agyat megviseli, és lehetséges, hogy éppen emiatt lépnének fel idegi elváltozások vagy depresszió. Ez egy nagyon komoly és nehéz döntés – zárja le végül.

—     Nem válaszolt – suttogom kiábrándultan. Most, hogy elmondta a véleményét még kevésbé tudok dönteni, mint eddig.

—     Talán az elmegyógyintézetet választanám – nyögi ki végül – De minek ez önnek?

—     Csak érdekelt – legyintek finoman - Várom a kérdéseket.

—     Rendben – sóhajt – Akkor először is mesélje el, hogy mi történt azon az éjszakán.

     Mély levegőt veszek. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mit is kellene választanom, de jobbnak tűnik a dokira hallgatni. Nem tudok teljesen tisztán gondolkozni, ezért úgy gondolom, hogy ő elég megfelelő arra, hogy meghozza ezt a döntést helyettem.

     Azt ujjaimmal a szék alján kopogtatok és azon az éjszakán merengek. Fogalmam sincs, hogy mit kellene belőle elmesélnem és mi az, amit mindenképpen meg kell tartanom magamnak.

     Végül is úgy döntök, hogy elmondom a teljes igazságot. Veszteni valóm már úgy sincsen.

A

 só marja az egész lényem. Ordítok, ahogy csak bírok, de nem használ, elkaptak. Ezért is utálom az egész vadásznépséget. Lebecsülik őket. Ezek a kis rohadékok már nem játszanak tisztességesen. Mindenfelé felállítják a csapdáikat és akkor még csodálják, hogy az én köreimben vérdíjat tűznek a csinos kis fejükre. Jönnek a fegyvereikkel, meg azzal, hogy hősök akarnak lenni, megmenteni a világot. De ők még nem tudják, hogy évezredekkel elkéstek.

     Már csak ez hiányzott! Üvöltök fel ismét, ahogy a víz finoman végigcsurog az egész testemen. Utálom ezeket a kis senkiket, hogy nekik ez nem fáj. Már nem tart sokáig a fájdalom. Ezzel nyugtatom magam, miközben a lent gyülekező hatalmas felmentő seregre gondolok, akik mind arra a bizonyos parancsra várnak. Hogy szétzúzzuk a jelentéktelen kis üveggömböt.

     És akkor a magasabb férfi közelebb lép. Szemében gyűlölet cikázik, ami az én szemeimben tükröződésre talál. A kölcsönös gyűlöletünk erőt ad ahhoz, hogy szembe köpjem és még kárörvendően rá is mosolyogjak. Majdnem felrobban a dühtől. Egészes testében remeg.

     A társa elrántja a közelemből. Nyilván ő is észrevette, hogy nem fogja bírni sokáig anélkül, hogy nekem ne ugorjon. Ami persze nem lenne túl udvarias dolog a jelen helyzetemben. Kikötve ebben a csapdában, majdnem teljesen védtelenül. Olyan, mintha belerúgna egy földön fekvő haldoklóba.

     Az alacsonyabb leguggol tőlem egy méterre, szemeink egy magasságba kerülnek. Az ő szemében is ott villog a gyűlölet, de nem az a megállíthatatlan és pusztító, hanem olyasmi, mint amit belenevelnek az emberbe. Rámosolygok és „izgatottan” várom, hogy mi lesz a következő lépése.

—     Mi a neved? – sziszegi, miközben a haverja egy üveg vodkával gyógyítgatja becsületén esett csorbát. Szánalmas…

—     Te hívhatsz baby – nek, szépfiú – kacsintok rá kacéran.

—     Azt kérdeztem mi a neved! – kiált rám és a torkomra tapasztja a kezét és egy kis vizet erőltet le a torkomon.

—     Hívj Kendrának! Az eredeti nevem már rég feledésbe merült – nyöszörgöm a lassan múló fájdalomtól – És neked, drágám?

—     Hol van? – ordít rám ismét a magasabb, félrelökve a társát.

—     Mégis ki? – kérdezem tettetett értetlenkedéssel.

—     Hogy – hogy ki, te ribanc? – ragadja meg a hajam és tépni kezdi.

—     Hagyd ezt rám! – löki el ismét az alacsonyabb.

—     Ja, hagyd ezt rá! Ő diplomatikusabb – teszek rá még egy lapáttal.

     A csávó nagy nehezen visszafogja magát és kisiet a szobából. Egyedül maradok a fiatalabbikkal, aki egyben a helyesebb is. Kár, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. Szívesen kipróbálnám őt egy éjszakára.

—     Szóval – kezd bele nyugodtan – Hol van?

—     Ki? Fogalmam sincs kit kerestek – vonok vállat, már amennyire tőlem telik, megkötözve.

—     Tudod te azt! Charlotte – ot – morogja – Hol van a húgom?

—     Az a barna hajú lány a zöld szemekkel? – gondolkodom el.

—     Igen, ő! – csillan remény a szemében.

—     Fogalmam sincs – vágom hozzá – Ott hagytam az út szélén. Talán megtalálta valaki, vagy nem – kacagok fel – Nem tudhatjuk biztosan.

—     Szerinted ez vicces, te dög?

—     Igen, szerintem kifejezetten mulattató – nevetek fel ördögien.

—     Mit tettél vele? – emeli fel egy kicsit a hangját.

—     Mit tettem vele? – kérdezek vissza – Az igazat akarod hallani?

     Bólint, én pedig mély levegőt veszek. Belekezdek a mesébe. Kijutni úgysem tudok, így legalább időt nyerhetek, míg küldenek valakit a megmentésemre.

S

ötét és nedves éjszaka volt. Az utcák majdnem teljesen üresek voltak. Sehol egy kocsi vagy egy élő ember. A pocsolyákon visszatükröződött a lámpák fénye, ezzel misztikus hangulatot adva a környéknek. Az utcalámpák egymástól húsz méterre álltak, így egyes részekre nem jutott elég világosság. Olyanok voltak, mint a fekete lyukak. Elmerengtem, hogy vajon mi rejtőzhet a sötétben.

     Egész este olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Azt hittem, hogy csak képzelem, ezért nem is törődtem vele. Egyébként is meg tudnám védeni magam, ha a szükség úgy hozná. De reméltem erre nem lesz szükség.

     Rápillantottam a narancssárga karórámra. Háromnegyed óra volt még éjfélig, tehát már negyed órát késtem a bátyáimmal megbeszélt találkozóról. Biztosan halálra idegeskedték magukat. Elképzeltem az aggódó és egyben mérges arcukat. Elmosolyodtam az érdekesen mulattató elképzeléstől. Még emlékszem, hogy minden félelmem eltűnt ebben a pillanatban.

     Mellettem elhaladt egy fekete autó, amiben fiatal férfiak ültek. Integettek, fütyültek és mocskos dolgokat kiabáltak utánam. Mindez nem tudott megrémíteni. A kabátom zsebébe rejtett pisztoly - lövés nélkül is - elijesztette volna a barmokat. Szerencsére nem álltak meg, ezért nem kellett a harcművészetben szerzett tudásomat hasznosítanom. Van arra éppen elég alkalom.

     Pár pillanat múlva megcsörrent a telefonom. A legújabb rock szerzeményem üvöltő hangja töltötte be az utcát. Összerezzentem. El is döntöttem, hogy jobb lesz, egy finomabb dalt beállítani, ez csak mindenkire ráhozza a frászt, beleértve engem is. Gyorsan felkaptam a készüléket, hogy minél előbb véget vessek a megfékezhetetlen muzsikának.

—     Halló? – szóltam bele, anélkül, hogy megnéztem volna, hogy ki hív.

—     Mégis hol vagy? – hallottam meg Dean hangját.

     Ő a fiatalabbik bátyám, csak 20 éves. Helyes és okos fiú. Ő a család esze. Sokkal közelebb áll hozzám, mint Karl. Ő sokkal durvább mindkettőnknél. 25 éves, de még fogalma sincs, mit akar kezdeni az életével. A dührohamairól nem is beszélve. Néha szívesebben tagadnám le, hogy ismerem. De ez nem ide tartozik. Elnézést. Elkalandoztam.

     Szóval beleszóltam a telefonba. Kicsit aggódva, de azért megtettem. Hittem abban, hogy Dean nem fog megszidni a késésért.

—     A kerülő úton jöttem – feleltem kurtán.

—     Mégis mért? – értetlenkedett – Követnek?

—     Megeshet – válaszoltam.

—     Ki az? – kérdezte tárgyilagosan – Mennyire erős, pontosan hol vagy?

—     Igazából eldönteni könnyebb lenne – jeleztem, hogy az illető elég közel lehet ahhoz, hogy halja a válaszaim.

—     Értem – morfondírozott – Egy lény?

—     Még nem biztos, de lehet, hogy rá fogok érni – kezdtem butaságokat beszélni, mintha nem is hasonló témáról beszélnénk.

—     Erősebb nálad? – faggatott tovább.

—     Még nem láttam azt a filmet, de igazából nem is szeretném megnézni.

—     Egyedül van?

—     Nem éreztem a múltkori filmben sem a partner jelenlétét. De lehet, hogy csak mert lejátszotta a színről.

—     Milyen messze vagy tőlünk?

—     Onnan olyan 10 perc a mozi – tettettem kacajt.

—     Északra vagy délre?

—     Hogy is van a címe? – vakargattam a tarkóm idegességemben – Egyenesen keletre? Vagy délkeletre utazók? Nem tudom… Valami ilyesmi.

—     Rendben Char, semmi pánik. Azonnal indulunk.

—     Oké, akkor holnap találkozunk. Puszi – és már le is nyomtam.

     Kicsit gyorsítottam a lépteimen, de csak annyira, hogy az még a hidegnek betudható legyen. Ekkor azonban ijesztő dolog történt. Olyan volt, akárcsak a filmekben. Nem ijedtem meg annyira, mint azt egy átlagember tenné, de azért ijesztő volt a látvány. Az összes utcai lámpa egyszerre kezdett el villogni, pont úgy, mint kiégés előtt.

     Hátulról léptek zaját hallottam meg. Egy mocskos, szakadt ruhát viselő férfi közeledett a távolból. Rohadt fogaival mosolygott rám, majd ördögien felnevetett. A szemembe nézett és pár másodperc után elővillantotta fekete szemeit. A hátamon remegés futott végig. Azonnal tudtam, hogy egy démonnal van dolgom. Igen, egy démon volt. Amolyan embermegszállós, tömeggyilkos fajta.

     Hátrálni kezdtem, de a szemkontaktust tartottam, hogy semmiképpen se tudjon hátulról rám támadni. Nem volt nálam sem só, sem pedig szentelt víz. Pedig köztudott, hogy ezzel a két dologgal lehet csak egy démont megfékezni. A szüleim annak idején jól kitanítottak. Vadászok voltunk, az egész család, nemzedékek óta. Én még fiatal vagyok, éppen ezért is kerültem szörnyű helyzetbe.

—     Hova – hova? – kérdezte a démon, a hajléktalan rekedtes hangján, amikor észrevette, hogy menekülőre fogtam.

—     Sajnálom, nincs nálam pénz – mondtam, mintha fogalmam sem lett volna, hogy ki ő.

—     Ne játsszuk ezt! – szólt rám – Pontosan tudom ki vagy és éppen ezért választottalak téged a nemes feladatra.

—     Mégis miféle feladatra? – tettettem még mindig értetlenséget.

—     Arra, hogy befogadd az én magasabb rendű erőmet – válaszolt komolyan.

—     Magasabb rendű? Komolyan? – estem ki a szerepemből azonnal – Szánalmas dög vagy, ahogy a többi magadfajta!

—     Mintha ismernél minket – szisszent fel – Semmit nem tudsz te rólunk. Te egy senki vagy.

—     Annyira nagy senki vagyok, hogy képes vagyok elpusztítani téged.

—     Hát akkor had lássam, kicsi szívem – kacagott.

     Nem volt nálam semmi, ami jó lett volna ellene. Védtelen voltam, de tudtam, hogy nem mutathatom ki a bennem egyre növekvő pánikot. Nem lett volna célravezető. Próbáltam egyenletesen és mélyeket lélegezni. Megtévesztés képen benyúltam a táskámba és kotorászni kezdtem.

     Ő türelmetlenül forgatta a szemét és jobb kezével a combján dobolt. Akkor tudatosult bennem, hogy itt a vége. Nem tudom megvédeni magam és már csak percek kérdése, hogy támadjon. Elmenekülni esélytelen.

     Mégis az utóbbi mellett döntöttem. Adtam magamnak egy fél másodpercet, hogy összeszedjem magam, majd hirtelen sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Nem érdekelt semmi, csakis a rohanásra koncentráltam. Arra futottam, amerről a testvéreim segítségét várhattam.

     Nem törődtem semmi mással, csak próbáltam valahogy életben maradni. Magam mögött ordítást hallottam, a hajléktalan férfiét. És akkor jött azaz átkozott faág. Az úton hevert, csak úgy, semmi ok nélkül. Én megbotlottam benne és a földre zuhantam. Akkor már biztos voltam benne, hogy meghalok.

     Elsötétült minden, az ájulás szélén álltam. Kapaszkodtam a kis életem utolsó szikráiba. Éberségem utolsó pillanataiban pedig azt éreztem, ahogy valami hatalmas erőszakosan letuszkolja magát a torkomon. Azután mindennek vége lett…

N

em voltam jó formában aznap éjjel. Sőt, kijelenthetjük, pocsék voltam, ahogy a húgodat követtem az utcákon. Persze a porhüvelyem sem volt éppen a legmegfelelőbb állapotban. A rothadozó fogak, a bűz, a mocsok, a szőr. Egyszerűen visszataszító volt. De tűrnöm kellett, a cél érdekében.

     Felsőbb utasításra választottam őt. Mindenféleképpen egy Cole – t kellett „magamévá tennem”. Odalent mindenki azt akarja, hogy szenvedjetek és ő volt a legkönnyebben becserkészhető, leggyengébb láncszem. Nem volt nehéz kettesben maradnom vele egy kihalt utcán. Persze lehettem volna sokkal ügyesebb is, hiszen mégiscsak kiszúrt.

     Egész idő alatt láttam rajta, hogy feszeng, ami nekem mulattató volt. Adott egy lehetőséget a szórakozásra a siralmas tartózkodási helyemen. Mindig is szerettem, ha az embereket félni látom. Hatalmasnak és legyőzhetetlennek érzem magam tőle.

     Az út melletti bokros területen bujkáltam. Már majdnem a lány mellett haladtam, amikor hirtelen megcsörrent a mobilja. A zene üvöltő hangja teljesen megzavart. Azonnal megtorpantam és vártam, közben pedig igyekeztem a beszélgetésből minél többet kiszűrni.

     Egy vadásszal beszélt, ebben majdnem biztos voltam. Látszott, hogy leadja a drótot arról, hogy ott vagyok. Tudtam, hogy ha egy rakás vadász megjelenik ott, akkor annak rossz vége lesz. Megvártam a beszélgetés végét, hogy megnézzem mi lesz a lány első lépése. Gyorsított a léptein, ebből gondoltam, hogy megbeszélt valamit azzal az emberrel, akivel társalgott.

     Világossá vált, hogy lépnem kell, ha nem akarok balhét. És nem akartam. Nagy és félelmetes belépőt szerettem volna, hogy megrémissze a húgod. Szóval vettem egy mély levegőt és az energiáimat egy pontba összpontosítottam.

     Kiléptem az utcára, hogy láthatóvá válljak. A lámpák azonnal pislákolni kezdtek. Elindultam a lány felé. Körülbelül negyed másodpercbe telt, míg konstatálta, hogy bajban van. Jól leplezte, de én tudtam, hogy ki ő, és éppen ezért a kis színjátéka nem jött be.

     Lassan hátrafelé lépkedett, miután megmutattam neki szemeimen keresztül az igazi valóm. Láttam rajta, hogy ez nyert menet lesz. Egy vadász csak a leginkább veszett pillanatban adja fel a harcot és kezd menekülni. Ez csak még több önbizalmat és erőt adott nekem. Végig figyelt engem, hogy ne tudjam hátba támadni.

—     Hova – hova? – kérdeztem, miután hagytam, hogy egy kicsikét eltávolodjon tőlem, ezzel is kis reményt csepegtetve belé.

—     Sajnálom, nincs nálam pénz – tettette, hogy nem érti a dolgokat.

—     Ne játsszuk ezt! – kértem, nem volt kedvem színjátékokba bonyolódni – Pontosan tudom ki vagy és éppen ezért választottalak téged a nemes feladatra.

—     Mégis miféle feladatra? – játszotta az értetlent még mindig. Kezdett komolyan idegesíteni.

—     Arra, hogy befogadd az én magasabb rendű erőmet – feleltem komolyan, hogy ő is érezze, nem viccelek.

—     Magasabb rendű? Komolyan? – ugrott ki a felvett „ártatlan kislány” bőrből azonnal – Szánalmas dög vagy, ahogy a többi magadfajta! – kezdett el szidni, ami kicsit idegesített.

—     Mintha ismernél minket – mondtam lenézéssel és gyűlölettel a hangomban – Semmit nem tudsz te rólunk. Te egy senki vagy – emeltem fel hangom.

—     Annyira nagy senki vagyok, hogy képes vagyok elpusztítani téged – fenyegetett. Persze az látszott rajta, hogy jelen pillanatban nincs semmije ellenem.

—     Hát akkor had lássam, kicsi szívem – nevettem fel.

     Ezzel határozottan kínos helyzetbe hoztam őt. Valamit villantania kellett és meg is próbálta. Benyúlt a táskájába, de nem hiszem, hogy ott szájfényen, zsebkendőkön és más ilyen emberi dolgokon kívül bármi lett volna. Kezdtem unni az értelmetlen színjátékot. Akcióra vágytam, azonnal.

     Ekkor azonban furcsa dolog történt. Nem számítottam erre. Hátat fordított nekem és rohanni kezdett. Nem örültem ennek a fejleménynek. Kénytelen voltam fizikailag is megterhelni magam. Vagyis kénytelen lettem volna, ha nem az lennék, aki vagyok.

     Az erőmet és egész lényemet összegyűjtöttem és kiugrottam a hajléktalan testéből. Hatalmas ordításai közepette nyomakodtam fel a torkán és jutottam ki a szabad levegőre fekete füst formájában. Az elhasznált porhüvely erőtlenül esett össze az utcán, de nem törődtem vele. Sokkal jobb dolgom is volt.

     A húgod után iramodtam. Nem kellett sietnem, ugyanis hirtelen elterült az úton és könnyen utolérhettem. Elindultam lefelé a testében. Ő mindent megtett, hogy kizárjon magából, de nem volt rá képes. A kezdeti nehézségek ellenére sikerült becsúsznom a testébe.

     Fantasztikus érzés volt átvenni felette az uralmat. Ahogy a részecskéim az ő részecskéibe olvadtak és egyre inkább úgy éreztem, hogy az enyém. Hogy én uralom. Az ő apró lelkét sikerült teljesen körbekerítenem, ezzel kiszorítanom őt a vezetőülésből.

     A teste otthonos volt, kényelemesen éreztem magam benne. Nem volt sem kicsi, hogy összeszorítva érezzem magam, sem pedig túl nagy, hogy esetleges kitörési esélyt adhassak a léleknek. Kész felüdülés volt a hajléktalan mocskos teste után ez a rendezett, meleg otthon.

     De nem élvezkedhettem sokáig. Feladatom volt, amit még azon az éjszakán el kellett végeznem, különben csúnyán megütöttem volna a bokám. Egyébként is, közeledett felém a felmentő sereg, nem akartam találkozni velük, ezért elindultam kelet felé, hogy a belvárosban ellopjak egy kocsit és elmenjek a főhadiszállásunkra. Ekkor azonban megcsörrent a lány mobilja.

     A kijelző egy kis név szerepelt: Dean. A te neved. Most már tudom, hogy ki vagy, de akkor az volt a fő cél, hogy megnyugtassalak. Gyorsan felvettem a telefont és próbáltam a kislányt eljátszani.

—     Igen, Dean? – szólítottalak direkt a neveden, hogy még meggyőzőbb legyek.

—     Már hamarosan odaérünk. Rendben vagy? – kérdezted, miközben én kezdtem komolyan rohanni a város belseje felé. Nem találkozhattunk. Nem vagyok jó színész.

—     Ja, persze. Csak egy kutya volt – nevettem – Azt hiszem ez már szakmai ártalom, hogy mindentől beparázom.

—     Aha… - hallottam a hangodon, hogy nem győztelek meg – Mért lihegsz?

—     Hogy mért? Mert eszembe jutott, hogy elfelejtettem valamit és rohanok megcsinálni.

—     Charlotte! Mi lesz a mai találkozónkkal? – kérdezted idegesebben a kelleténél, innen gondoltam, hogy sejtesz valamit.

—     Majd felhívlak és megbeszélünk valami mást – csaptam rád a telefont, majd kikapcsoltam és bedobtam az első kukába, ami útba esett.

     Öt perc alatt a városba értem és könnyűszerrel elloptam egy kocsit, majd beültem. Pontosan tudtam, hogy hova kell mennem és mit kell csinálnom. Megállíthatatlannak éreztem magam.

P

okolian fájt mindenem, amikor magamhoz tértem. Forgott körülöttem a világ, de valahogy mégis ébren voltam. Kótyagosnak éreztem magam, de tisztán láttam. Egy férfi ült velem szemben egy asztalnál és whisky – t kortyolgatott. Olyan 32 éves lehetett. Nem nézett rám, csak bámult a távolba. Oda akartam pillantani, hogy mit néz, de nem sikerült megmozdulnom. Ez megijesztett. Olyan erősen próbáltam, amilyen erősen csak bírtam, de nem mozgott a testem.

     És akkor hirtelen elsimítottam egy zavaró tincset a szemem elől. De nem én akartam. Nem, engem nem zavart, hogy ott van, sőt, észre se vettem. Ekkor a férfi lassan felém fordult. Odalökte a whisky – s poharát én pedig belekortyoltam. Éreztem, ahogy az alkohol végigmarja a nyelőcsövem. De én gyűlölöm az alkoholt…

—     Tudod mi a feladatod? – kérdezte.

—     Mi, miféle feladat? – akadtam ki.

—     Óvatosnak kell lenned. Biztos be lesz kamerázva a ház. Tiszta paranoiás azaz ember – vette vissza a poharat és újratöltött.

—     Milyen ember? Miről van szó? – kiabáltam.

—     Azt mondják, van. De nem lehetünk benne biztosak – beszélt továbbra is nyugodtan, mintha meg se hallana.

—     Miben? Válaszokat akarok! – ordítottam továbbra is.

—     És milyen odabent? – kérdezte egy kis idő elteltével.

—     Hol? Mégis miről beszél? – sikítoztam.

—     Nyugi, majd idővel elhallgat. Semmi nem tart örökké.

—     Mégis ki hallgat el? Ki maga?

—     Nem, nem beszélek emberekkel. Ők nem olyanok, mint mi – fogta meg az asztalon heverő kezemet – Ők nem démonok – hajolt oda és megcsókolt.

     És abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy az a démon megszállt és ezért nem vagyok képes uralni a testem. Ezért nem hallja az a fickó, hogy neki beszélek. Hányni tudtam volna a gondolattól, hogy egy démon van bennem. De nem hallottam a dolgokat, amiket kimondott, ami rettenetes volt.

     Be voltam zárva a koponyám hátuljában egy kis lyukba. El sem tudja képzelni milyen érzés ez, doktor. A bennem lakozó démon lassan felállt és egy hatalmas láda felé indult. A férfi is követte. Finoman rásimította kezét a derekamra. Undorító volt, hogy egy démon ér hozzám. Kedvem lett volna hányni.

     Végre a ládához értünk. Már rettenetesen kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet benne, éppen ezért nem is akartam ellenállni a démonnak, aki a kezeimet a láda felé irányította. Egy ügyes, gyakorlott mozdulattal felnyitotta. Tele volt mindenféle fegyverrel és fekete mágiás tárggyal. Nagyon hasonlított a kocsink csomagtartójához, csak itt minden fegyveren érződött, hogy öltek már vele.

     A kabátom belső zsebébe nyúltam és elővettem a pisztolyom, majd a rakás tetejére dobtam. Nem örültem ennek a fejleménynek. Nem mintha annyira fontos lett volna nekem a kis lőfegyver, de akkor is elvették tőlem az egyetlen védelmi eszközöm. Még ha nem is tudtam volna használni.

     Ezután a bennem lakozó lény lecsukta a láda fedelét és a tetejére ült. Helyet foglalt mellette a pasi is. Muszáj volt valamit kezdenem magammal. Reménykedtem, hogy hallja, amit beszélek. Valamit jó lesz megtudni róla, hogy majd elkaphassam, ha esetleg kiszabadulok.

—     Mi a neved? – kérdeztem. Nem jött felelet – Mi a neved? – kezdtem ordítani.

—     Ő nem hall téged –fordult teljesen felénk a férfi – Mindjárt segítek. Mire vagy kíváncsi?

—     Mondd el, hogy hol vagyok és mit fognak velem csinálni! – parancsoltam.

—     Tudom, hogy ezzel megnehezítem a dolgod, Kendra – hagytak figyelmen kívül – Sajnálom.

—     Hé! Hé! De azt mondtad… - zuhantam vissza a teljes kétségbeesésbe ismét.

—     És mi lesz most? Mikor indultok? – szólt ismét a pasi.

—     Mi? Hova indulunk? – kezdtem megijedni.

—     Ez nagyon fontos feladat, ugye tudod? – bólintottam akaratom ellenére – Bízunk benned.

—     De, mit akarnak velem? Hova megyünk? – ordítoztam, miközben mindent megtettem, hogy áttörjem az engem körbezáró falakat.

—     Jól van – karolt át a férfi – Te is tudtad, hogy egy vadásszal nehéz lesz. Őt nem rémíti meg, hogy az vagy aki.

—     Engedj el, te szörnyeteg! – szisszentem fel, de ez a külvilág felé nevetésnek hatott.

—     Mi olyan mulatságos? – nézett mélyen a szemembe. Hatalmas sötétzöld szemei elvarázsoltak.

—     Semmi – feleltem reflexszerűen, mint mindig, ha valaki ilyesmit kérdez. Ő is nevetni kezdett.

—     Azt hiszem, lassan indulnod kellene – pillantott a faliórára.

—     Nem megyek sehová! Ezt most szögezzük le! – szóltam a démonnak, de hiába. Nem felelt.

     Odahajoltam a férfihez és megcsókoltam. Nem bírtam elviselni, hogy más irányítja a testem. Ezután „felálltunk”, kivettünk a dobozból két pisztolyt és egy hatalmas kést, majd egy hatalmas ajtó felé indult. Látszott, hogy tömör vasból van. Megmozdítani is nehéz lett volna, de démoni erejével neki könnyedén sikerül és kilépett a sötét utcára.

     Nem telhetett el sok idő az ájulásom és a megszállás óta. Olyan volt, mintha csak a helyszín változott volna. Egy régi gyártelepen voltunk, hatalmas, omladozó épületekkel. Igazi horrorfilmhez hasonlított. Mint abban a Dylan Cooper filmben.

     Egy kisebb kocsi felé közeledtünk, ami az út szélén állt. A jobb hátsó ajtaja olyan volt, mintha feltörték volna. Biztosan lopott volt, fogadni mertem volna rá. Egyébként szép darab volt, ha egyszer kocsit kellene lopnom én is valami ilyesmit választanék. Nem túl feltűnőt, de mégis aranyosat. De nem ez a lényeg.

     Beültem, vagyis ült a vezetőülésbe és gázt adott. Már indultunk is arra a bizonyos küldetésre, ami rettenetesen fontos, és mindenféleképpen az én testem kell a megvalósításához.

M

eglepően sokáig szunyókált odabent a lány. Azt hiszem nem számított rá, hogy meg fogom szállni, éppen ezért lehetett ez ennyire sokkolóan meglepő dolog számára. Nem telt el, csak háromnegyed óra azóta, hogy a testébe kényszerítettem magam. Ez alatt az idő alatt volt lehetőségem megszokni az új testet, ami nem kis előny, főleg, hogy ezúttal egy vadásszal volt dolgom. Tudhatod te is, milyen makacs a magadfajta.

     A főhadiszállásunk az erdő közepén van, távol minden településtől és úttól. Egy régi, elhagyott gyár területére rendezkedtünk be. Minden kihalt, senki nem zavar, éppen ezért a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy kézben tartsunk egy démonok által vezérelt birodalmat. Igen, ha már itt tartunk, erre készülünk. De nem akarom ezzel elvonni a figyelmed.

     Egyenesen a fegyverraktár előterébe siettem. Nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne pihenésre. Úgy terveztem, hogy felkapom a fegyvereimet és már el is indulhatok. A hatalmas előcsarnokban azonban egy rég látott jó baráttal találkoztam.

     Frederick állt ott a falnak támaszkodva és egy bicskával játszott. Mikor beléptem a helyiségbe rám pillantott. Az új külsőm miatt egy kicsi idejébe telt, míg felismert, de aztán egy nagy öleléssel köszöntött. Volt még régebben egy kis kalandunk, de túlléptünk rajta. Évszázadokkal ezelőtt találkoztunk utoljára a pokol tornácán.

     A gyors készülődésről alkotott terveim egyből füstbe mentek. Frederick – kel tartottam egy pohár whisky – re. Leültünk a szobában található asztal mellé, egymással szemben. Nem beszélgettünk, nem láttuk értelmét az üres fecsegésnek. A szemünk mindent elárult a másiknak. A néma társalgás közben többször megcsókolt és én szinte már éreztem az újrakezdés lehetőségét.

     Ekkor azonban nyomást éreztem a koponyám hátsó részében. Az eddig szunnyadó kislány felébred ezzel komoly fájdalmat okozva nekem. Éreztem, ahogy próbálja irányítani a testét, de ez sajnos kudarcba fulladt. Erősen visszaszorítottam. Hatalmasat kortyoltam a piából, hogy tompítsa a fájdalmat.

—     Tudod mi a feladatod? – kérdezte Frederick.

—     Persze, hogy tudom – mondtam kissé sértődötten a feltételezése hallatán.

—     Óvatosnak kell lenned. Biztos be lesz kamerázva a ház. Tiszta paranoiás, azaz ember – vette vissza a poharat és újratöltött.

—     Igen, gondoltam, hogy nem lesz sétagalopp – sóhajtottam – De azt hiszem, megbirkózom vele. Úgy hallottam a pajtán keresztül vezet egy titkos folyosó, ami védtelen. Szerinted tényleg van ilyesmi?

—     Azt mondják, van. De nem lehetünk benne biztosak – válaszolt tárgyilagosan. Ez kicsit fokozta bennem az adrenalint és egyre jobban éreztem magam

—     És milyen odabent? – kérdezte egy kis idő elteltével.

—     Hát, tűrhető. Bár néha rettenetesen hangos, ahogy megpróbál kapcsolatba lépni veled. Zúg tőle az egész fejem – forgattam a szemem. Igen, a húgod nem könnyítette meg a dolgom. Sőt, mintha szánt szándéka lett volna kínozni.

—     Nyugi, majd idővel elhallgat. Semmi nem tart örökké.

—     Ja, de megtennéd, hogy szólsz neki, hogy fogja be egy kicsit? – kértem.

—     Nem, nem beszélek emberekkel. Ők nem olyanok, mint mi – fogta meg az asztalon heverő kezemet – Ők nem démonok – hajolt oda és ismét megcsókolt.

     Ettől azonnal kellemesebben éreztem magam. Még mindig éreztem a csaj jelenlétét, de legalább elhallgatott egy időre. Ez alatt a pár perc alatt szusszanhattam kicsit. Igyekeztem valahogy vissza találni az eredeti tervemhez és a magasztos küldetésre koncentrálni. Egy kis fejfájás és egy kis romantika nem téríthet el a céltól.

     Felálltam az asztaltól és a szobában lévő fegyverek tartódobozához igyekeztem. Ebben tartjuk azokat a harci eszközöket, melyeket a mindennapokban használunk. A raktárban ugyanis ABC sorrendben és a gyártás éve szerint vannak rendbe szedve a dolgok, a használhatósági felcímkézésről nem is beszélve. Frederick is velem tartott.

     A mindennapos mozdulattal felnyitottam a ládát. Tele volt mindenféle eszközökkel. Odabent semmi nyomát nem lehetett látni a rendszerezésnek. Minden össze – vissza bedobálva. Én is elővettem a kabát belső zsebébe rejtett pisztolyt és a kupac tetejére hajítottam. Éreztem, hogy a húgod nem örül ennek. Elmosolyodtam.

     Lehajtottam a láda tetejét és ráültem. Fred mellettem helyezkedett el. Ismét meghallottam a kis idegesítő hangot a fejemben. Sóhajtottam egyet és a mellettem ülő férfira pillantottam.

—     A nevemre kíváncsi – mosolyogtam – Kendra vagyok.

—     Ő nem hall téged – fordult teljes mellkasával felém Fred – Mindjárt segítek. Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a lányt.

—     Ne beszélj hozzá! – szóltam rá – Mindketten tudjuk, hogy attól csak megerősödik – emlékeztettem arra, amit tanultunk.

—     Tudom, hogy ezzel megnehezítem a dolgod, Kendra – kért elnézést – Sajnálom.

—     Nincs semmi gond – vontam vállat – Megbirkózom vele.

—     És mi lesz most? Mikor indultok? – kérdezte udvariasan Frederick.

—     Nemsokára. Már úton lennék, ha nem futok beléd – kacsintottam.

—     Ez nagyon fontos feladat, ugye tudod? – bólintottam. Mért hiszi, hogy nem birkózom meg evvel?– Bízunk benned.

—     Tudom, tudom – forgattam a szemem – Áh! – nyögtem fel hirtelen fájdalmamban, ahogy a lány feszegetni kezdte testi határainkat.

—     Jól van – karolt át– Te is tudtad, hogy egy vadásszal nehéz lesz. Őt nem rémíti meg, hogy az vagy aki.

—     Veszem észre – feleltem, majd felkacagtam azon, amit a kis hang súgott.

—     Mi olyan mulatságos? – nézett mélyen a szemembe. Bizsergés futott végig a hátamon.

—     Nem igazán kedvel téged – mondtam. Ő is felnevetett.

—     Azt hiszem, lassan indulnod kellene – pillantott a faliórára.

—     Igen, még ha nem is szeretne a drága – mondtam, miután éreztem a húgod komoly ellenkezését.

     Megfogtam a fegyvereket és kisétáltam az ajtón. A lopott kocsim felé lépkedtem, majd beszálltam. Izgalom folyt az ereimben. Alig vártam, hogy eleget tegyek a feladatnak, melyet rám szabtak. Így végre kiveszem a részem a hatalmas tervből.

E

gy erdőszéli házhoz kocsikáztunk. Már több mérföldnyire lehagytuk az utolsó települést. Az út teljesen kietlen volt ilyenkor, de ha így visszagondolok, amúgy sem járhattak rajta sokan. Mégis, valahogy olyan ismerős volt. Mintha már jártam volna arra, nagyon régen. Még kisgyermek koromban.

     Nem akartam megkönnyíteni a démon dolgát, de nem lázadoztam túlzottan, ugyanis minden egyes próbálkozásomnál egyre gyengébb és gyengébb lettem. Nem akartam így meghalni, ezért gondoltam megvárom, hogy a démon egy gyenge pillanatában támadjak ellene.

     A kocsi hirtelen fékezett. Megérkeztünk. És akkor beugrott, hogy hol is vagyunk. A nagybátyám háza állt előttem. Már vagy 7 éve nem jártam erre, mégis megismertem a veranda faoszlopaiba vésett jeleket, amiket még mi csináltunk évekkel ezelőtt. Melegség öntött el, ahogy visszagondoltam erre az emlékre.

     És akkor hirtelen minden megfagyott körülöttem. Tudtam, hogy mit keresünk itt. Meg akarja ölni a nagybátyám. És engem fog erre használni. Biztosan azért van rám szüksége, hogy ha esetlegesen lebukna, akkor ki tudja magyarázni. Rohadt kis dög, vagy nincs igazam?

     De mindennek ellenére még a nagy lecsapásra készültem, ezért csöndesen hallgattam és vártam a megfelelő pillanatot, hogy erőimet összegyűjtve támadjak a belső ellenfélre. Akkor, amikor a legkevésbé számít rá. Én kiűzöm magamból és akkor minden újra rendben lesz. De nem így történt.

     A démon tudta, mit csinál. A ház oldalához ment és lekapcsolta a biztosítékot, ezzel áramtalanítva a házat. A bácsikám összes beszerelt kamerája és védelmi rendszere használhatatlan áram nélkül. De ez még nem volt elég a ribancnak. Elvágta a telefonvezetéket is, hogy a küzdelem még „egyenlőbb” esélyekkel folyjon. Már alig bírtam visszafogni magam, de valahogy mégiscsak sikerült.

     Felsétált a verandára és finoman az ajtóhoz simul. Kivett egy csatot a hajából és azzal pár pillanat alatt megbuherálta a zárat. A következő másodpercben már az előszobában álltunk. Komolyabb erőfeszítés nélkül bejutott a házba és éreztem rajta, hogy gyilkolásra kész. Éreztem a testemben szétáradó, belőle jövő adrenalint. Már majdnem engem is megrészegített.

     Puha léptekkel felkúszott az emeletre és közben előkészítette a fegyvert. Nem tudta, melyik is a megfelelő szoba és nem kockáztathatott meg egy tévedést. A fejemben kezdett el kutakodni, hogy esetleg az emlékeimből tudja meg, hogy hova is kell pontosan mennie. Az első emlékkép, ami bevillant, az 2001 májusa.

     Sülő hús illata terjengett a levegőben. Már nagyon vártam, hogy anya tálaljon és asztalhoz ülhessünk. Éhes voltam. A verandán a hintaágyban ültem. Édesanyám egy kefével a hajamat fésülte és egy régi orosz dalt dúdolt nekem, amit visszafojtott lélegzettel csodáltam. Majd puskalövés dördült a hátsó kertben, amit a két bátyám és nagybátyám ujjongása követett. „Lőnek” – kacagott anyám. Nekem is kedvem támadt menni. Kibújtam a kefe alól és a házat megkerülve hátra szaladtam. Apukám a grillező mellett állt és a húsokat figyelte, míg a másik három pasi pár sörösüveget célzott meg. Bukdácsolva odarohantam hozzájuk és kértem őket, had szálljak be én is. De ők azt felelték, hogy kicsi vagyok még hozzá, és hogy inkább menjek vissza anyukámhoz, mert nem akarják, hogy bajom essen. Nagyon bántott a dolog. Sírva fakadtam és úgy rohantam fel a nagybácsikám szobájába. A lépcsőtől balra lévőbe. Nem tudtam feldolgozni, hogy nekik mért lehet azt, amit nekem nem. Nem kellett sokat várnom a vigasztalásra. Nagybátyám pillanatok alatt megjelent és leguggolt. Az ágy mellett felemeli a szőnyeget, ahol egy kis rejtekhelyet nyitott fel a nyakában lógó kulccsal. Elővett belőle egy nagyon öregnek és nyúzottnak tűnő lapot. Azt mondta, hogy ezt még soha senkinek nem mutatta meg és nem is beszélhetek róla soha senkinek. Azt mondta, hogy egy olyan szertartás menete és szövege található rajta melynek segítségével felnyitható a pokol és kiengedhető a sok démon, a pokoli seregek. Elbűvölt a történet és megígértem, hogy hallgatni fogok. Akármi is történik.

     Ekkor azonban eltűnt az emlék és visszacsöppentem a valóságba. A démon megtudta, amit tudni akart. És már támadott is. Egy erős mozdulattal betörte a bácsikám hálószobájának ajtaját és a fegyverét kibiztosította. Ekkor tudtam, hogy eljött az idő. Minden maradék erőmet összeszedtem és nekilódultam, hogy kitörjek. Minden energiámmal rázni kezdtem a falakat és egy pillanatra sikerült visszaszereznem az uralmat a bal kezem felett.

     A nagybátyám eközben felriadt, és amikor meglátta az unokahúgát, kezében egy pisztollyal azonnal tudta, hogy mi történik. Én megragadtam a jobb kezem, hogy a démon ne lőhessen és intettem a nagybátyámnak, hogy tűnjön el innen. De ez nem használt. A másodperc töredékrésze alatt visszaszerezte a démon az uralmat és hátba lőtte a nagybátyám, ötször egymás után. Majd amikor már a földön feküdt, belelőtt még egyet.

     Azt hittem én is meghalok. Ordítottam, sikítoztam és a démon lelkét kapartam. Meg akartam ölni, el akartam tűntetni a föld színéről, abban a pillanatban. Egyszer s mindenkorra…

     De nem voltam elég erős. A démon csak figyelmen kívül hagyott és odasétált az ágyhoz. Felemelte a szőnyeget, ahogy a bácsikám tette az emlékeimben és ott volt a titkos lyuk. A démon rálőtt párszor, hogy a zár kinyíljon, ő pedig megszerezhesse a benne lévő papírkát. És akkor minden világossá vált. Nem a nagybátyám megölése volt a cél. Végig belőlem táplálkoztak. Azt akarták, azt a lapot, amiről csak én tudtam. Nem tartottam meg a titkot, elárultam őt és most holtan fekszik. Csak rontott a lelki állapotomon, amikor rájöttem, hogy azzal a kis szaros lappal a poklot tudja majd felnyitni. Az én hibám… Démonok százai fogják ellepni a földet, csakis az én hibámból… És akkor ismét elájultam.

K

örülöttünk minden kihalt volt és elhagyatott. Remek alkalom felborítani a természet rendjét. Kicsit aggódtam, ugyanis a húgod elég csendes volt. Volt pár hiábavaló próbálkozása, de aztán mintha beletörődött volna, hogy addig nem tud tőlem megszabadulni, amíg én nem úgy akarom. A próbálkozások csak megölték volna idővel, ami igazából kellemetlen lett volna. Egy halott lélekkel a nyakamon akciózni kimondottan perverz dolog…

     Elég gyorsan vezettem, így nem tűnt olyan hosszúnak az út. Nem kellett félnem, hogy esetleg belefutunk valakibe. A feltérképezések szerint amúgy is kevesen járnak ezen a helyen, de éjszaka a számuk súrolja a nullát. Szóval repeszthettem a kihalt országúton, ahogy csak akartam. Gondoltam rá, hogy berakok valami pezsdítő zenét, de rájöttem, hogy komolyan kell vennem a küldetést. Nem ronthatom el, ezúttal nem.

     Igyekeztem az időt arra használni, hogy előre megtervezzem a rajtaütést. Majdnem mindent tudtam már a helyről, szóval minimális helyszíni feltérképezés kellett. Csak még abban nem voltam biztos, hogy a házban merre felé kellene orientálódnom. Ha egy nagy erejű dokumentum lennék, hol lennék? – Merült fel a kérdés. Valószínűleg állandóan közel a gazdámhoz, hogy szemmel tarthasson, de nem annyira szem előtt, hogy bárki észrevegyen. Volt egy erős tippem, hogy a hálószobában kell majd ezt keresnem. De persze jobb lenne megkérdezni a kedves porhüvelyemet a dologról. Ő biztosan tudja. A nagybácsi titkos széfje vagy hasonló okosságára szoktak emlékezni a fiatal rokonok.

     Eközben megérkeztünk a házhoz. Gyakorlott és halk mozdulatokkal állítottam le a motort, szálltam ki a kocsiból és lépdeltem a ház felé. Fejemben tisztán élt a forgatókönyv. Nem okozott nagyobb problémát, hogy lekapcsoljam a biztosítékot, ezzel áramtalanítva a lakást, ami még hasznomra válhat. Azt persze tudtam, hogy a riasztó nem fogja sokáig némán tűrni, hogy nincs áram, ezért sietnem kellett.

     Még egy apró dolgom volt, mielőtt beléptem volna a házba. Könnyedén elvágtam a telefonvezetéket. Nem volt szükségünk zavaró telefonhívásokra az akció ideje alatt. Miután ezzel is készen lettem az ajtó felé vettem az irányt. Nem úgy mentem, mintha ahogy azt Frederick – kel beszéltük. Gondoltam improvizálok egy kicsit. Egy hajcsattal kinyitottam az ajtót és felsiettem a lépcsőkön.

     És itt volt szükségem a húgod segítségére. Fel kellett eleveníttetnem vele egy emlékképet. Ez remekül ment neki. Majdnem átéreztem a szomorú, kitaszított kislány szerepét, annyira élethűen élt az emlékében. Próbáltam a töltelékrészekre nem odafigyelni. Csak a szoba pontos helyét és a titkos kis cetli rejtekhelyét jegyeztem meg. Miután vége volt az emlékezésnek berontottam a megfelelő szobába.

     A nagybátyátok rögtön felriadt. Már éppen lőni akartam, amikor a húgod hirtelen erőt vett magán és bal kezével elkapta a jobb kezem. Nem tudtam ilyen körülmények között lőni. A fejem is sajogott, ahogy egyre inkább hatalmába kerített. Vettem egy mély levegőt és visszazökkentem a testbe. Lelőttem a nagybátyád, ötször egymás után, majd hatodszorra, mikor már a földön feküdt.

     Ekkor pokoli fájdalom következett. A lány elkezdte kaparni az agyamat mind a tíz körmével. Éppen ezért nem is tudtam higgadtan gondolkozni. Csak nagyjából megkerestem a széf helyét és párszor belelőttem. Ennek köszönhetően kinyílt és én megszereztem a lapot.

     Eközben a húgod elcsendesedett, sőt szinte teljesen eltűnt a fejemből. Azt hiszem elájult vagy meghalt. Ebben nem vagyok biztos. Nem törődhettem vele. Elővetem a kis lapot és olvasni kezdtem:

Ha ezt olvasod, akkor valószínűleg már halott vagyok. Így viszont soha nem tudod meg, hogy hol van az eredeti dokumentum. Sajnálom.

                        Matthew Cole

     Idegességemben azonnal összegyűrtem a kis lapot és az ágy mögé hajítottam. Őrjöngeni tudtam volna, de ekkor meghallottam a rendőrautók szirénáit. Már nagyon közel voltak a házhoz. Megfeledkeztem a hülye riasztóról. Rettenetesen dühített a dolog, de hát megesik az ilyen.

     Végső elkeseredésemben elhagytam a húgod testét és szellemi valómban távoztam a helyszínről.

A

 férfi némán bámul rám, nem tudom, hogy mit fog felelni a kis mesémre. Vagy azt hiszi majd, hogy az egészet kitaláltam vagy pedig azonnal ad egy beutalót a zárt osztályra. Bármelyik is legyen, képes vagyok szembenézni vele, ugyanis én elmondtam az igazat. Az én szívemet már nem terheli semmi. Én nem csináltam semmit, az a démon használt engem arra, hogy…

—     Kisasszony! – mondja pár percnyi hallgatás után – Azt hiszem, magával komoly gondok vannak. Legjobb lenne ha – kezd bele, de nem tudja befejezni.

     Az ajtó hatalmas csattanással törik be és két férfi lép be rajta. Nem voltak mások, mint Dean és Karl. A bátyáim. Mindkettejük kezében puska.

—     Gyere! – intett Karl – Húzzunk el innen!

—     De, de mégis honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – értetlenkedtem.

—     Kaptunk egy kis segítséget – válaszolt Dean, majd megragadta a karom és kiráncigált arról a szörnyű helyről.

A

 fiú megrökönyödve bámul engem, mintha el sem hinné, amit mondok. Pedig igaz volt, minden egyes szó. Rossz álomnak tűnik most csupán, de a valóság szennyezi be. Rámosolygok a fiúra, hogy egy kis erőt leheljek belé. Ő csak bámul és várja a csodát, ami sosem fog megérkezni. Vagyis mostanság biztosan nem. Tudom, hogy nem érezheti túl fényesen magát, de össze kell kaparnia azt, ami még megmaradt az idegeiből.

—     Nem tudod, hol van? – suttogja elhaló hangon.

—     Nem lehetek száz százalékig biztos benne, de szerintem a Heartbeat kórházba szállították – válaszolok. Ennyit megérdemel.

—     Miből gondolod?

—     Láttam a mentőautójukat a ház előtt – felelek kurtán.

     Ő lassan feláll és a közeli asztalhoz lép. Elvesz onnan egy kést és felém indul. Kissé megijedek, nem tudom, mit akarhat. Egy ügyes mozdulattal megbontja a körülöttem elterülő ördögcsapdát, majd az ajtó felé lépked. Értetlenkedve nézem őt. Hátra fordul, a szemembe néz, és azt mondja:

—     Ne kerülj még egyszer a szemem elé!