Halhatatlan 10

Z

szebemben már ott volt előkészítve az eszményi költemény. Nem lett életem legjobb munkája. Kicsit remegtem, ahogy az utcán Sandy háza felé tartottam. Ez a mai dolog nem tartozik a könnyen feldolgozható kategóriába. Nem értettem, hogy hogyan hasonlíthatok arra a férfira. Eszembe jutott, hogy esetleg a leszármazottja vagyok, s ezzel Rebecca rokona is. Ez egy rossz gondolat.

      Elhessegettem a problémákat, beugrottam a kertbe és kopogtattam az ajtón. Pár pillanat múlva Sandy nyitotta ki az ajtót. Nem volt kiöltözve, olyan otthoni ruha volt rajta. A haja hátra volt tűzve pár hullámcsattal.

—     Gyere be – invitált be kedvesen.

—     Oh, köszönöm – léptem be.

—     A szobám az emeleten egyből jobbra van. Várj meg ott! Mindjárt megyek, csak megnézem a kaját – intett a lépcső felé.

—     Oké – válaszoltam és elindultam felfelé.

      A házuk meglepően kedves és otthonos volt. Mindenhol világos színek, kreatív díszek. Jól éreztem magam. A szobát is könnyen megtaláltam. Helyet is foglaltam Sandy ágyán. A szoba színes volt. Fölső része sárga, alsó része pedig lila volt. Nem volt nagy, de arányosan ki volt használva. Volt egy nagy íróasztala, két parafatáblája, polcai, beépített szekrénye, tévéje, hifije és karaoke gépe. De ami a legjobban tetszett a szobában az a falnak támasztott gitár volt. Gyorsan fel is kaptam és széthajtogattam az apró lapot.

      Hallottam, ahogy Sandy elindul felfelé. Egy ismert számot dudorászott útközben. Amikor elég közel ért, játszani kezdtem.

Megnyílt a mennyország, s egy angyal jő

Magasságos Isten, ki lehet ő?

Mosolyával üdvöt és vigaszt hoz

Rajtam, kérlek, senkivel ne osztozz

Mennyei angyal, neved nekem szent

Ha látlak tűz perzsel már idebent

Örökké imádom minden mozdulatod

Tudd meg, most már csak a tiéd vagyok

A menny is kinyílik majd angyalom

Ha szemed majd újra láthatom

Halott szívemnek te vagy bálványa

Álmatlan életem minden vágya

Csókoddal hűsítsd le perzselő ajkam

Alig tudom vissza fogni magam

Testem, lelkem téged kíván édes

Te vagy bűnbe csábítani képes

Rám találsz, mint rózsa tövisre

Rám találsz, mint a harcra a béke

Esélyt adsz nekem egy szebb életre

Légy sokszor áldott, kedvesem, érte

A menny is kinyílik majd angyalom

Ha szemed majd újra láthatom

Halott szívemnek te vagy bálványa

Álmatlan életem minden vágya

Csókoddal hűtsd le perzselő ajkam

Alig tudom vissza fogni magam

Testem, lelkem téged kíván édes

Te vagy bűnbe csábítani képes

      Amikor a dalt befejeztem velem szemben ült, könnybe lábadt szemekkel.

—     Ezt te írtad? – szipogta. Bólintottam.

      Hirtelen se szó se beszéd kikapta a kezemből a gitárt és a földre rakta, majd szenvedélyesen megcsókolt. Egyre vadabban és vadabban csókolóztunk. Elkezdte kigombolni az ingem én pedig elkezdtem felhúzni a pólóját. Az ágyra löktem és a háta mögé nyúltam, hogy kikapcsolja a melltartóját. Azonban hirtelen valami furcsa érzés tört elő belőlem.

Elhúzódtam tőle és mélyen a szemébe néztem.

—     Mondanom kell valamit, de meg kell ígérned, hogy nem nézel őrültnek.

—     Hallgatlak – támaszkodott fel.

—     Ez egy nagyon komoly dolog. Lehet, hogy először ijesztőnek fog tűnni, de kérlek, bízz bennem. Én még mindig ugyanaz vagyok.

—     Mondd már!

—     Vámpír vagyok – nyögtem ki végül. Felnevetett. - Nem veszel komolyan.

—     Ne viccelődj. Ez nem vicces – mondta.

—     Nem akartam ezt, de – és hagytam, hogy a szemfogaim kicsússzanak az ínyemből.

      Láttam Sandy arcán a rémületet. Azonnal lemászott az ágyról, és amikor elég távol került tőlem, rohanni kezdett. Utána szaladtam.

—     Sandy, várj! – álltam elé.

—     Menj innen, szörnyeteg! – kapott elő egy kést a fiókból és nekem szegezte.

—     Sandy! Nem tudnánk megbeszélni? – kérleltem.

—     Tűnj el! Menj már! – kiabált – Segítség! Segítség!

—     Sandy…

—     Soha többé ne gyere a közelembe!

      Szavai fájtak, éppen ezért azonnal elmentem onnan. Abban a pillanatban minden kilátástalan volt. Sandy gyűlöl, Rebecca a fiát látja bennem, egy köcsög vámpír vagyok… Legszívesebben a folyóba öltem volna magam.

     

S

zörnyen éreztem magam. Az egész helyzet kilátástalan volt. Sandy gyűlölködő szemei még mindig tisztán éltek az emlékezetemben. A hangja, ahogy szörnyetegnek nevezett, jobban fájt, mint, hogy én magam is szörnyetegnek tartom magam. Mért is mondtam el neki? Őszinteség? Komolyan ennyit ér? Bezzeg olyan könnyű az ilyen romantikus könyvekben. „Vámpír vagyok.” „Tényleg? Jaj, de jó. A barátnőim odalesznek!”

      Mindig bebizonyosodik, hogy a művészet nagyon messze áll a valóságtól. Esküszöm, nem tudom, hogy mit gondoltam. Hogy is fordulhatott meg a fejemben, hogy elfogadja azt, aki vagyok. Ő egy egyszerű lány és itt vagyok én. Biztosan örökké rettegni fog, hogy mikor megyek vissza és ölöm meg őt és a családját. Hogy tud majd így élni? Félelemben…

      Még bőven volt idő hajnalig, de nem akartam tovább távol maradni rideg otthonomtól. Talán jót tesz, ha beszélek Rebecca – val. Neki biztos lesz valami remek ötlete a helyzet kiküszöbölésére. Ugyanis két lehetőségem volt. Első: Sandy mindenkinek elmondja, hogy mi vagyok és vasvillával fognak ránk támadni. Ez még a kisebb baj. Legrosszabb esetben széttépem őket. A második: Sandy elmondja mindenkinek, hogy mi vagyok és bolondnak nézik. Hátralévő életét egy elmegyógyintézet zárt osztályán töltheti. És sajnos ez a valószínűbb.

      Fogalmam sem volt, milyen lesz a nagy vallomás Rebecca – nak. Mondjuk: „Figyi, elmondtam egy csajnak, hogy vámpír vagyok. Csak három napja ismerem. Szóval valószínűleg mindenkinek el fogja mondani. Te hogy vagy?” Vagy az is lehetne, hogy: „Te mit tennél, ha elárultad volna egy embernek, hogy vámpír vagy? Ja és csak három napja ismered. Nem mintha elmondtam volna bárkinek is, csak érdekel.” De ami a legjobb: „Rebecca, szívem! Mit szólnál, ha elköltöznénk. Tudod kicsi ez a lyuk nekünk. Nem gondolod, baby? Ja, hogy a vasvillás tömeg a kapu előtt. Én sem tudok tőlük aludni. Szóval mit szólsz?”

      És akkor beléptem a kastélyba. A bálterem felé vettem az irányt. Nem tudom mi vezetett arra. Valószínűleg azért mentem oda, mert az volt az első hely, amit a kastélyból megismertem. Pontosan olyan volt, mint az első napon. A rothadozó ételekkel, a csillárral és Rebecca – val. Rebecca? Atyám! Nem titkolózhatok. Jobb előbb, mint utóbb.

      Mély levegőt vettem. Kénytelen leszek valami frappáns módot találnom ennek az örömhírnek a közlésre, vagy nekem lőttek. Mindenféle értelemben. Mindig is úgy éreztem, hogy a világon Rebecca az egyetlen, aki képes végezni velem. Ez persze nyílván butaság volt.

      Mikor szóra nyitottam volna a szám felállt és így szólt:

—     Nos, hogy ment azzal a csajjal? Tetszett neki a dal? – kérdezte, de távolságtartó volt. Egyikünk sem tette még magát túl a tegnapi veszekedésen.

—     Igen, imádta – erőltettem mosolyt az arcomra.

—     Na, ennek örülök. Akkor sikerrel zárult az estéd.

—     Nem. Nem igazán. Megtudott egy kompromittáló dolgot rólam.

—     Uh. Tényleg? Az kellemetlen – vont vállat – De nem az én ügyem – mondta kis féltékenységgel a hangjában.

—     Rebecca, elmondtam neki, hogy vámpír vagyok – nyögtem ki.

—     Tessék? – rázta meg a fejét – Mintha azt mondtad volna, hogy elmondtad neki, hogy vámpír vagy.

—     Igen. Ezt mondtam – válaszoltam határozottan.

      Na, ez volt az a pillanat, amikor bárhol máshol szívesebben lettem volna. Látni Rebecca – t, ahogy teljesen feldühödik rosszabb volt, mint végignézni egy vérre menő gladiátormérkőzést.

      A szemei lassan vörössé váltak, hófehér bőre szürke színt öltött, remegni kezdett, vámpírfogai kiugrottak a helyükről és az összes izma megfeszült. Ijesztő volt, komolyan mondom.

—     Elmondtad a legnagyobb titkunkat egy lánynak, akit nem is ismersz? Mégis hogy képzelted ezt? – suttogta. Látszott, hogy alig bírja visszafogni magát, hogy ne támadjon nekem.

—     Csókolóztunk – kezdtem mesélni – Egyre hevesebben. Nem akartam továbblépni anélkül, hogy nem tudja az igazat.

—     Tudod mi vagy te? Áruló! – morogta – Egy idióta vagy! Takarodj a szemem elől! Ne is lássalak! És mostantól kezdve nem hagyhatod el a kastélyt.

—     Rebecca… - kezdtem – Kérlek! Nekem…

—     Nem! – kiáltott – Ennyi volt a bizalom! Üdvözöllek a pokolban! Takarodj fel a szobádba! Most!

      Mielőtt bármit is felelhettem volna a lábam elindult és a szobám felé vezetett. Utáltam, amikor rám parancsol. Nem tudok semmit sem tenni ellene. Dróton rángat.

M

ár majdnem teljesen beesteledett. Egész nap ebben a lyukban kuksoltam és nem mozdulhattam ki. Ez a hülye varázslat vagy mi, fogva tart! Nem bírom elviselni, hogy mind a ketten utálnak. Olyannyira pocsékul érzem magam, hogy többször próbáltam szénné égetni magam, de a „Nem hagyhatod el a kastélyt!” úgy tűnik a halálra is vonatkozott, ugyanis nem jutottam el az ablakig.

      Órákon keresztül bolyongtam a kastélyban. Láttam Rebecca – t, de ő úgy tett, mintha nem is léteznék. Nem bírom ezt tovább! Ki kell jutnom. Ha leszáll az éj, meg kell találnom a módját, hogy meglátogassam Sandy – t. Beszélnem kellett vele. Legrosszabb esetben tisztázni az egészet.

      Ez adott akkora erőt, hogy lerohantam Rebecca lakosztályához és bekopogtam. Az ajtó nem volt bezárva, ugyanis a zárat tegnap kitörtem.

      Kopogásomra nem jött válasz. Vagy ezerszer próbálkoztam még, de semmi. Elkeseredettségemben lerogytam a földre és sírni kezdtem. Nem volt férfias dolog, de a végső elkeseredettség ezt hozta ki belőlem.

      Úgy tűnik, a vámpíroknak is van szívük, ugyanis Rebecca kilépett az ajtón és mellém guggolt. Átkarolt és magához húzott. Éreztem érintésében a szeretetet. Muszáj volt rákérdeznem, még ha hiba is:

—     Szerelmes vagy belém? – pillantottam rá nedves szemmel. Elmosolyodott.

—     Azóta, hogy megláttalak – súgta, majd puszit nyomott a fejemre.

      Nem válaszoltam, csak csöndben ültünk pár percig. Nem tudom, mit kellett volna mondanom. Jobbnak láttam hallgatni. Eközben a nap lebukott az ég horizontján és Rebecca elhúzódott.

—     Kedveled azt a lányt! – jelentette ki – Menj! Beszélj vele!

—     De… de most mondtad, hogy szeretsz – értetlenkedtem – Mért akarnád, hogy egy másik nővel legyek?

—     Én már sok férfival találkoztam. Te még fiatal vagy – simította meg az arcom – És vannak olyan esetek, amikor mások fontosabbak, mint mi magunk. Menj! Már biztosan vár!

      Tudom, hogy helytelen volt ezt tennem, de felálltam és elindultam.

—     Köszönöm! – fordultam vissza. Még mindig a földön ült. Csak bólintott és bátorítóan elmosolyodott. Én pedig elindultam megkeresni Sandy - t.

N

em úgy tűnt, hogy bárki is otthon lenne. Én mindenesetre beugrottam a kerítésen és az ajtóhoz rohantam. Kopogtatás nélkül nyitottam be. Megéreztem Sandy finom, emberi illatát. Az érzékszerveim a konyhába vezettek. Ott ült egy bárszéken és egy könyvet lapozgatott. Nagyon el volt mélyülve. Nem voltam benne biztos, hogy meg kellene zavarnom. Mély levegőt vettem és ráköszöntem.

—     Szia, Sandy – próbáltam halkan és kedvesen kiejteni a szavakat.

      Felpillantott a könyvből, és amikor engem meglátott rögtön eldobta azt. Ijedt volt, minden porcikája félt tőlem.

—     Mit keresel itt? – rebegte – Már mondtam, hogy ne gyere a közelembe!

—     Sandy. Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani – suttogtam – Csak én vagyok. Semmi baj. Oké?

—     Tűnj innen, vagy hívom a rendőrséget! – kapta fel mobilját az asztalról.

—     Arra semmi szükség! Nem esik bántódásod, amíg veled vagyok. Oké? Bízz bennem!

—     Hogy bízzak? – kérdezte. Remegett – Egy szörnyeteg vagy. Egy vérszomjas szörny. Gyilkos!

—     Nem, Sandy. Tévedsz! Sosem bántanálak! Hallgass meg, kérlek! – könyörögtem.

—     Tűnj innen, vagy hívom a rendőrséget – kiáltotta.

      Egy gyors mozdulattal mögötte teremtem és kivettem kezéből a kis eszközt. Láttam, ahogy még jobban megrémül. Az asztal másik oldalára rohant és felkapta a csöpögtetőn száradó kést.

—     Azt rakd le szépen – mondtam megnyugtatóan – Nem játék – közelebb léptem, hogy elvegyem tőle.

      Ekkor azonban egy gyors mozdulattal a mellembe vágta a kést. Emlékeztem Rebecca mondatára. „Emberek által elpusztíthatatlan.” Fájt a seb, de azért kirántotta a kést és nyögve Sandy felé indultam.

A

z egész kastély sötét volt, amikor hazaértem. Kint esett ezért csurom víz voltam. Az eső lemosta a vért a ruhámról. Beléptem és megláttam Rebecca – t, ahogy a fal mellett ül. Amikor észrevett felállt és odasétált hozzám.

      Szorosan megölelt, mintha csak belém látott volna. Nagyon jól esett. Kevésbé éreztem magam elveszettnek.

—     Megöltem őt – súgtam a fülébe. Éreztem, ahogy közelebb húz.

—     Semmi baj – súgta, majd eltolt magától – Azt hiszem ideje elköltöznünk.