Megkésett üzenet

Drina111:        Milyen napod volt, drágám?

Jeremy1lk8:    Csak a szokásos. Iskola, edzés, tanulás, pihi. De most itt vagy, hogy élvezetesebbé tedd.

Drina111:        Állok rendelkezésedre. 

Jeremy1lk8:    És veled mi van, angyalom? Tegnap nem voltál fent, már azt hittem, hogy valami baj van.

Drina111:        Színházban voltunk a szüleimmel, de azt hittem, hogy említettem, hogy menni fogunk.

Jeremy1lk8:    Ja, hogy az tegnap volt. Uh… Azt hittem, hogy jövő hét, bocsi.

Drina111:        Semmi gond. Mindenkivel megesik, hogy néha figyelmetlen. Ha tudnád velem mennyiszer történt már ilyen. Nem győznél nevetni rajtam.
Jeremy1lk8:    Lehetséges megengednék magamnak egy kacajt, de semmiképpen sem nevetnélek ki.

Drina111:        Na, látod, ennek örülök. És milyen volt az edzés?

Jeremy1lk8:    A szokásos. Inkább azt meséld el, hogy mi történt veled a suliban.

Drina111:        Egy bunkó csávó már megint beszólt. Annyira elegem van már belőle. Azt hiszi, hogy ezzel nem sért meg? Hát nagyon nincs igaza…

Jeremy1lk8:    Semmi baj, édesem. Ha elfajulnának a dolgok, én itt leszek, hogy megvédjelek.

                 Sosem kedveltem a csütörtököket. Az egyik legrosszabb nap a héten. Hét kemény óra és utána két óra várakozás.

Az egészben az egyetlen jó dolog az írószakkör volt. Csak ezért volt érdemes felkelni. A művészetek iránti rajongásom amúgy is határtalan. Főleg amikor én magam fejezhetem ki magam benne. Ez amolyan megszállottság nálam és erőt ad, hogy viseljem az élet nehézségeit.

     Szóval nagy nehezen kimásztam az ágyból és a fürdőszobába siettem. Belenéztem a hatalmas tükörbe, de nem voltam megelégedve a látvánnyal. Vörösesszőke, göndör fürtjeim össze–vissza álltak s oroszlánsörényként díszítették a fejem. Hajkoronámat egy kefével és pár erős, de fájdalmas mozdulattal elviselhetővé varázsoltam. Díszítésként belehelyeztem egy fekete hajpántot.

     Ezután belenyúltam a fiókba és előkotortam a szemüvegem. A szüleim vettek nekem kontaktlencsét is, de utáltam hordani. Viszketett és fájt tőle a szemem. Ezért maradtam a nem túl esztétikus, de bevált szemüvegemnél. Egy könnyed mozdulattal felraktam és abban a pillanatban tisztult ki a világ.

     Miután fogat mostam visszasétáltam a szobámba és a ruháim között kezdtem kotorászni. Valami olyat kerestem, ami ápol és eltakar. Az alakom alapvetően nem lett volna olyan rossz, de volt rajtam egy kis plusz. Ki is választottam egy fekete pólót egy piros farmerrel és egy piros pulcsival. Felvettem, de nem tetszett igazán. Le is váltottam egy fekete farmerre és egy szürke pólóra. A pulcsi kimaradt, de tavasszal ez nem akkora probléma.

     Felkaptam a táskám és beledobáltam a tegnap este még elől maradt könyveimet. A matekleckémet még nem sikerült elkészítenem, de erre mindenképpen nyílik majd lehetősége két óra között. általában rendesen tanulok és készítem el a feladatokat, de nem vagyok sem kiemelkedően okos, sem pedig kiemelkedően szorgalmas. Sőt, még csak szép sem.

     Éppen ezért nem állok a gimis ranglétra csúcsán. Vannak persze barátaim, magamfajták. Ők is amolyan lúzer – népség. Nem tartozom azok közé, akik folyton a népszerűség kérdésén görcsölnek. Megfelel nekem ez így. Főleg most, hogy van nekem Jeremy1lk8.

     Jeremy-t az interneten, egy chatszobában ismertem meg, körülbelül másfél hónapja. Rengeteget beszélgettünk és nagyon jól megértettük egymást. Azonnal vonzalom lobbant közöttünk és már ki is mondtuk, hogy talán jó lenne kipróbálni magunkat egy kapcsolatban. Ami furcsa, de egyben jó is, hogy sosem kért még képet rólam. Nem érdekelte a külsőm és engem sem az övé. Fontosabbak a szellemi értékek, mint az, hogy, hogyan néz ki. Néha már komolyan úgy éreztem, hogy tényleg szerelmes vagyok belé. De úgy tényleg, igazából.

     Nagy nehezen lemásztam a lépcsőn és megfogtam a falnak támasztott botom. Egy régi baleset miatt a bal lábam kicsit rövidebb, mint a jobb, így csak sántítva tudok közlekedni. Sokan kiröhögnek ezért, de próbálom őket figyelmen kívül hagyni. Nem az én hibám, hogy ilyen vagyok. Igazán felfoghatnák.

     A konyhából finom illatok szálltak felém. A palacsinta a kedvencem! Anyukám gyakran csinál, hogy örömöt szerezzen nekem. Becsoszogtam a konyhába és jó hangosan és energikusan ráköszöntem:

—     Jó reggelt, mama! – csücsültem le az asztal mellé – Apa hol van?

—     Már korán reggel elment dolgozni, szóval ma nem tud bevinni a suliba – közölte a szörnyű hírt – Palacsintát?

—     Kérek – feleltem – Mért nem tanulsz meg vezetni?

—     Hogy mindig téged keljen fuvaroznom, köszi Camilla, de nem – kacagott.

—     Ugyan már, mama – legyintettem – Odaadnád a szószt? – kérleltem az epres öntetre mutatva.

—     És milyen napod lesz ma? – kérdezte, miközben a kezembe nyomta az üveget.

—     Csak a szokásos. De – lelkesedtem fel – készen lett a novellám, így ma már be tudom mutatni Holly – nak. Azt mondta, ha elég jó, esetleg leközli a suli újságban.

—     Hát gratulálok, kis íróm – nyújtotta kezét pacsira. Jó erősen belecsaptam – Elkísérjelek a buszmegállóba?

—     Nincs rá szükség – legyintettem – Csak megoldom valahogy – vontam vállat.

—     Ahogy gondolod. Nem kéne már indulnod? – pillantott az órára.

—     De igen. Nem vagyok jó abban, hogy a busz után fussak – próbáltam egy morbid viccel mulattatni édesanyámat. Ő csak elmosolyodott.

—     Este találkozunk – puszilta meg a homlokom.

—     Bizony! – öleltem át, majd felszerelkezve elindultam kifelé a buszmegállóba.

     Senki nem volt ott rajtam kívül. Ezen a környéken kevés fiatal jár busszal iskolába, éppen ezért egyedül kellett várakoznom. Unalmamban elkezdtem majszolni a csokit, amit anyukám csomagolt. Körülbelül kettőt haraphattam bele és már jött is a „limuzin”.

     Megállt, én pedig nagy nehezen feltornáztam magam a lépcsőkön. A csoki a kezemben, a táska a hátamon és a bot nem könnyítették meg a műveletet. A diákok mind nevetni kezdtek rajtam. Lesütöttem a szemem és hátrafelé indultam. Ott még láttam üres helyeket.

     Hallottam gonosz megjegyzéseiket: „Te már megint eszel?”, „Disznócska”, „Nyomorék”… Mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam őket, de valahogy mégsem sikerült. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy egyre többen kezdtek gúnyolni, egymáson felbátorodva.

     A leghátsó ülések egyikébe ültem egyedül. Behúzódtam az ablakhoz és az utat kezdtem bámulni. Nem gondolni rájuk, csak ez járt a fejemben. Le kellett nyugodnom. Ha sírva fakadnék, az csak olaj lenne a tűzre és megragadnák az alkalmat, hogy ezzel is gúnyoljanak.

     Az út egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre a sulihoz értünk megvártam, hogy mindenki leszálljon. Utolsónak indultam lefelé. Kisebb nehézségbe ütköztem, de nagy nehezen megoldottam. Ez az oka annak, hogy mindig kocsival járok. Nem igazán bírom a lépcsőzést, ezért otthon is ki vagyok szolgálva, ellátva mindennel és a szobám kényelméből élem világom.

     Rengetegen lettek hirtelen körülöttem. Mindenki a tanórákra igyekezett. Én is botorkálni kezdtem a bejárat felé. Páran elhaladtak mellettem és kacagva megbámultak. Csodálatos érzés, mondhatom! Már lassan olyannak fogom érezni magam, mint az elefántember.

     És akkor megpillantottam őket. Tőlem olyan 10 méterre álltak a falnak támaszkodva öten. Nate és a bandája. Mind az öten rettenetesen bunkók és faragatlanok. Láttam, hogy kiszúrnak, és felém indulnak. Nate volt az iskola szépfiúja. Magas, szőke és kék szemű. A többiek is hasonló fazonok, mind bomba csávó. Éppen ezért sincsenek kibékülve a magamfajta, kevésbé csinos lányokkal.

     Ahogy közeledtek már nevettek. Amikor végre odaértek hagyták a bandavezért, Nate – et beszélni. A többieknek annyi agyuk sincs, hogy a beszédközpont beleférjen.

—     Na, mi van, szépségem? – kérdezte.

—     Hagyj engem békén! – fordítottam neki hátat, de egy gyors mozdulattal előttem termett.

—     Hova – hova, kicsikém? Csak nem gondolod, hogy itt hagyhatsz minket? Hiszen csak érted epekedünk – piszkált.

—     Mért nem hagytok békén? Kössetek bele valaki másba! – fogtam ismét menekülőre.

—     Azt mondtam, hogy maradsz! – ragadta meg a karom – Angyalom, te vagy itt a legcsúnyább szerzet. Éppen ezért nem is tudom levenni a szememet rólad. Valahogy mindig odatapad a zsíros hajadra, a pattanásos bőrödre, a hurkáidra. Sajnálom, de egyszerűen felizgatsz.

—     Rusnya – röffent fel valamelyik haverja.

—     Ne merészelj velem így beszélni! – szóltam rá – Még csak kettőig sem tudsz elszámolni, de a mások basztatásában, na, abban nagyon jó vagy. Mondd csak, ilyen vagy valójában is vagy csak megjátszod magad, hogy menőbbnek tűnj? De ez részletkérdés. Ígyis - úgyis szánalmas vagy – vágtam hozzá, majd átbújtam a karja alatt és amilyen gyorsan csak tőlem tellett a főépület felé vettem az irányt.

     Szörnyen elegem volt már mindenből. A mosdó felé „szaladtam” és már félúton zokogtam. Amikor beléptem a mellékhelyiségbe nem is néztem a tükörbe, sőt elfordultam, hogy ne is lássam magam. Mért akarnak engem bántani? Olyan csúnya vagyok? Jó, nem vagyok olyan szép, mint az átlag, de láttam már rosszabbat.

     Már végső elkeseredésemben a falnak akartam menni, amikor megcsörrent a mobilom. Rápillantottam a kijelzőre. Egy SMS, méghozzá Jeremy1lk8 – tól. Azonnal megnyitottam, reméltem, hogy attól majd jobban érzem magam:

Szia, tündérke! Remélem nem zavarlak. Nagyon hiányzol. Szörnyű milyen emberek vannak. Azt hiszik, ismernek, közben semmit nem tudnak rólam. Annyira jó lenne már beled beszélni. Szeretlek.

     Ahogy sejtettem. Az SMS teljesen feldobott és remek hangulatba kerültem. Kisétáltam a WC-ből, egy kicsit megmostam az arcom, megnéztem magam a tükörben és konstatáltam, hogy nem is nézek ki annyira szörnyen. Direkt vártam pár percet a válasszal, nehogy azt higgye, hogy oda vagyok érte vagy, hogy nagyon nyomulok. Miután letelt a kötelező öt perc, írni kezdtem:

Szia! Tudod, hogy sosem zavarsz. Te is hiányol nekem. És én is szeretnék már beszélni veled. Nekem mondod, hogy szörnyű emberek vannak? Hát arról én is tudnék mesélni. Én is szeretlek.

    Ezután a telefonomat visszacsúsztattam a zsebembe és elindultam a történelem előadó felé. Akárhányszor megbámult valaki magabiztosan mosolyogtam vissza rá, amolyan „nekem van pasim” nézéssel. Ők ezt nem tudták mire vélni, csak furának tartottak, de nekem ez is megérte, annyira boldognak és felszabadultnak éreztem magam.

Jeremy1lk8:    Szia! Végre itt vagy. Már nagyon vártalak.

Drina111:        Igen? Most már itt maradok. Mért vártál annyira?

Jeremy1lk8:    Egy komoly dologról kellene beszélnem veled.

Drina111:        Kezdjek aggódni?

Jeremy1lk8:    Jaj, nem. Csak azt akartam megkérdezni, hogy…

Drina111:        Hogy?

Jeremy1lk8:    Nincs – e kedved találkozni valamikor. Tudod, csak te meg én, személyesen, semmi írogatás vagy hasonló. Szeretnélek élőben is megismerni.

Drina111:        Mért, úgy érzed, hogy nem ismersz?

Jeremy1lk8:    De, de, csak szeretnélek már a közelemben érezni.

Drina111:        Értem. Mikor?

Jeremy1lk8:    Mi? Benne vagy?

Drina111:        Hát persze.

Jeremy1lk8:    Ez állat! Akkor legyen holnap délután öt óra a Big Apple pláza előtt.

Drina111:        Ez jónak hangzik. Egy zöld ruhát fogok felvenni, onnan biztosan megismersz majd.

Jeremy1lk8:    Már alig várom.

     Az indulásomat vagy három órás készülődés előzte meg. Rettenetesen izgatott voltam a nagy találkozó miatt. Erre vártam amióta Jeremy – t megismertem. Csak még azt nem tudtam, hogyan fogom elmondani, hogy a nevem nem is Drina, hanem csak egy álnév, hogy az iskolatársaim nem tudják, hogy én vagyok, és ne tudjanak piszkálni.

     Jeremy azt mondta, hogy sok barátnője volt már, ami azt jelenti, hogy nem nézhet ki rosszul. Biztosan sok lány van oda érte. Azt mondta nekem, hogy az összes barátnője közül mellettem tud a leginkább megnyílni, még ha a világhálón keresztül is.

     Megkértem a nővéremet, Erica – t, hogy segítsen a készülődésben. Először is megmostuk a hajam, majd szárítás után kivasalta nekem, mert szerinte az mindenképpen jobban áll. Ezután jött a sminkem. Egy kis alapozóval teljesen eltűntette a pattanásaimat és púderrel mattá varázsolta az arcbőröm. A zöldes barna szememhez illően zöld sötétzöld szemceruzával kihúzta a szemem és fekete és zöld szemhéjpúderrel tette szemeimet rejtélyessé. A legújabb szempillaspirálomnak segítségével a szempilláim is egész szépek lettek. A halvány pirosítónak hála arcomat élet töltötte meg. Egészen jól néztem ki.

     Ezután következett a ruha. Még tavaly kaptam a bankettre, de kísérő híján nem mentem el. A ruha az óta porosodik a szekrényben. Most végre lehetőségem volt felölteni. Meg is tettem. Persze nem volt elég hosszú, így kicsit kilátszottak a méretes combjaim, de nem volt igazán zavaró. Majd feldobom egy magas sarkúval. A hasamnál kicsit szűk volt, a mellemnél meg egy kicsit bő, de nagy erőfeszítések közepette behúztam a hasam és tűrhető lett a látvány.

     Nyakamba raktam a tavaly Karácsonyra kapott smaragd amulettem és a hozzá illő fülbevalómat is beraktam. Lábbelinek kölcsönkértem anyukám fekete magas sarkúját. Ez persze a betegségem miatt nem a legjobb ötlet volt, de még elment. Alig tudtam benne járni, de szívesen szenvedtem a szépségért és Jeremy – ért.

     Fél öt volt, amikor készen lettem. Éppen ezért sietnem kellett. Szerencsére édesapám otthon volt és így meg volt oldva a fuvarom. A szívem olyan gyorsan vert, hogy legjobb lett volna korházba szállítani. A gyomrom összeszorul és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne izzadjak le teljesen a találkozóig.

—     Izgulsz, kincsem? – kérdezte apa, mikor beültünk a kocsiba.

—     Rettenetesen – feleltem.

—     Ugyan már, gyönyörű vagy. Ő lesz a hülye, ha nem tetszel neki – simogatta meg a combom, majd elindította a kocsit.

—     Reméljük – nyögtem és igyekeztem egyenletesen lélegezni.

—     Megvárjam, amíg találkoztok? – ajánlkozott.

—     Nem kell, köszi – legyintettem – Elmondom, hogy lesz. Lassítasz a pláza előtt, én pedig kiugrok. És máris elhajtasz. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem vagyok képes eljutni oda magam. Oké?

—     Oké – nevetett – De hogyan szólíthatom a fiatalembert?

—     Apa! – szóltam rá, hogy hagyja abba a viccelődést.

—     Rendben – adta meg magát.

     Az út hátralévő részében nem beszélgettünk. A néma csend ezúttal nem volt kínos. Sőt, segített, hogy megnyugodjak kicsit. Lehúztam az ablakot és mélyeket szippantottam a városi levegőből. Az ujjaimat tördeltem, de azt hajtogattam magamban, hogy Jeremy szeret engem és én viszont szeretem őt. Nem választhat el minket semmi.

     A nagy csöndet a telefonom SMS jelzése zavarta meg. A kijelzőn az állt: Jeremy1lk8. Két lehetőség volt: 1, már ott van és vár, 2, most fogja lemondani. Gyorsan megnyitottam és olvasni kezdtem:

Már itt vagyok és nagyon várlak. Senki nincs itt rajtam kívül, szóval nem lesz nehéz megismerned.

Elszégyelltem magam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy lemondja a találkozót, de azért rettenetesen boldog is voltam, hogy gondolt rám. Nem akartam már neki visszaírni, had legyen benne a drukk, hogy esetleg mégsem jelenek meg a megbeszélt helyen és időpontban.

És akkor begördültünk a Big Apple pláza elé. Tényleg nagyon kevesen voltak a pláza környékén. Sőt, szinte senki. Az épület formája egy hatalmas almát mintázott, ami rettenetesen jól nézett ki. Egyes helyeken zöldre, máshol pirosra volt festve és ennek a két színnek a harmóniájából egy tini paradicsom jött létre.

Édesapám lassított a bejárat előtt, ahogy megbeszéltük. És akkor megláttam őt. Jeremy – t. Háttal állt nekem ugyan, de azt láttam, hogy magas, vállas fiú. A haja fel volt zselézve és szőke volt. Nagyon ismerősnek tűnt, lehet, hogy láttam már?

Kiszálltam a kocsiból és botom segítségével elkezdtem felé botorkálni. Apukám egyezségünkhöz híven elhajtott. A felé vezető úton vagy háromszor gondoltam meg magam és akartam egy bokorból felhívni, hogy valami buta ürüggyel lemondjam a találkozót. De mégsem tettem.

Nem vette észre, hogy közeledem. Teljesen el volt varázsolva egy bolt kirakata által. Csak bámulta. Amikor már csak két méter választott el minket odaszóltam neki:

—     Jeremy1lk8?

—     Drin… - fordult felém, majd azonnal elhallgatott, amikor meglátott – Te? – kérdezte sokkoltan.

     Nate állt velem szemben szörnyülködő arccal. Én is sokkos állapotba kerültem és Istennek kezdtem imádkozni, hogy csak nem ő legyen Jeremy. Csak ne a világ legnagyobb bunkójába legyek szerelmes.

—     Nate, mit keresel te itt? – kérdeztem a könnyeimmel küzdve.

—     Egy lányt várok – felelte, hasonlóan lesújtva – Ugye nem?

—     Mire gondolsz? – sütöttem le a szemem.

—     Ugye nem veled van találkozóm? – kérdezte idegesen, de reménykedve.

—     Sajnálom, de nagyon úgy tűnik – vontam vállat, de még mindig nem néztem rá.

     Ő elfordult tőlem és leült a legközelebb lévő padra. Utánamentem és én is le akartam ülni, de felém nyújtotta a kezét. Mintha tiltást akart volna vele kifejezni.

—     Ne gyere a közelembe! – szólt rám.

—     De… de… - szipogtam – Te azt mondtad…

—     Felejtsd el, amiket mondtam! Az nem neked szólt – vágta hozzám. Minden szava szorongatta a szívem.

—     De én azt hittem, hogy neked nem számít…

—     Mi nem számít, he? Hogy olyan vagy amilyen? Dehogynem számít! – csapott kettőnk közé a padra – Sokkal jobbat vártam nálad – mutatott végig rajtam csalódottan.

—     De, mikor beszélgettünk, akkor nem ilyen voltál. Nem is érdekelt, hogy hogyan nézek ki. Valójában nem is érdekel, igaz? – törtem ki zokogásban.

—     Figyelj rám, Camilla! Lehet, de ismétlem, csak lehet, hogy egy másik univerzumban nem lenne veled bajom, de ebben… Mi a rák? Nem járhatok veled! Mégis mit gondolnának rólam? Rólad? Mindkettőnkről? Csak ráhoznánk egymásra a bajt. Kérlek, Cam, hallgass rám és felejtsd el ezt az egészet! Köztünk nem történt semmi és soha nem is fog, világos? – nézett mélyen a szemembe, igéző kék szemeivel.

—     De én… én, szeretlek – nyögtem ki, de már akkor tudtam, hogy ez sem fogja meghatni.

—     Sajnálom, cicám, de én nem – artikulált, hogy még keményebbnek hangozzon – Most pedig megyek. Örültem a szerencsének – állt fel és gyors léptekkel elillant.

     Otthagyott, egyedül, magányosan, azon az átkozott padon. Elkeseredettségemben csak zokogtam és zokogtam. Az emberek, akik elsétáltak mellettem, megbámultak. Sajnálkozó pillantásaiktól csak még rosszabbul éreztem magam.

     Egy negyed óra után sikerült erőt vennem magamon és elindultam hazafelé. Gyalog, bérlet és kocsi híján. Lassan botorkáltam a város utcáin. Elhaladtam egy csapat részeg fickó mellett, de még azok sem vették a fáradtságot, hogy legalább megerőszakoljanak…

Drina111:        Szia.

Drina111:        Szia.

Drina111:        Megtennéd, hogy válaszolsz? Ezt meg kell beszélnünk. Muszáj megbeszélnünk!

Jeremy1lk8:    Mért lenne muszáj?

Drina111:        Te csak úgy el akarod felejteni ezt az egészet?

Jeremy1lk8:    Igen, el akarom. Mégis mit gondolsz? Mi ez? A szépség és szörnyeteg? És hogy jönni fog egy boszorkány, elvarázsol engem és rájövök majd, hogy nem minden a külső? Mert akkor nagyot tévedsz angyalom. Ez nem tündérmese, üdv a valóságban.

Drina111:        Nate, ha elhagysz, én megölöm magam!

Jeremy1lk8:    Úgysem tennéd. Okosabb vagy te annál.

Drina111:        Csak magyarázd meg, hogy mért nem akarsz velem lenni!

Jeremy1lk8:    Ez nem ilyen egyszerű, Cam. Mindenki arra vár, hogy előálljak egy bomba csajjal. De szivikém, te messze állsz attól. És lehet, hogy engem nem zavarna a köztünk lévő szintkülönbség, de másokat igen. És az meg már nekem volna kellemetlen.

Drina111:        Szóval fontosabb, hogy ők mit mondanak, mint én?

Jeremy1lk8:    Az mindennél fontosabb.

Drina111:        Rendben.

Jeremy1lk8:    Örülök, hogy megérted és nem csinálsz hülyeséget.

Drina111:        Nem, csak elmegyek, beszedek egy rakat altatót és szépen elalszom. Szia.

              Kisétáltam a fürdőbe. Pontosan tudtam, hogy mit fogok csinálni ezután. A fehér fürdőszobaszekrényből elővettem édesanyám receptre kapható erős altatóját és egy pohár vizet is töltöttem magamnak. Még egyszer belenéztem a tükörbe. Nem lettem jobban. A szemeim vörösek voltak a zokogástól. Egy másik kis dobozt is felkaptam a szekrényből és visszaindultam a szobámba.

       Ekkor azonban megcsörrent a telefonom. Úgy megijedtem a hirtelen támadt zajtól, hogy gondolkodás nélkül felkaptam és beleszóltam.

—     Halló?

—     Nem teszed meg, ugye? Csak meg akarsz ijeszteni, ugye? – hallottam Nate aggódó hangját.

—     Nem. Tényleg meg fogom tenni, de nem a te hibád. Ideje, hogy megszabadítsam a világot magamtól – feleltem nyugodtan.

—     Nagyon figyelj rám, Camilla, könyörgöm! Te egy csodálatos ember vagy. Sokat veszítene az emberiség, ha megölnéd magad.

—     Csak te nem tudsz szeretni… - kezdtek gyűlni a szemembe a könnyek.

—     Camilla, én… - kezdett bele, de rácsaptam a kagylót és kikapcsoltam a telefonom.

       Leültem az ágyamra és felhajtottam anyukám összes altatóját. Mindet, egyenként, vízzel leöblítve. Ettől kótyagos állapotba kerültem. Már ez az adag is megölt volna, de mégis valami drámaiabbra vágytam. Ha már el kell mennem, azt legalább stílusosan tegyem.

       Leültem a számítógép előtti székbe és kinyitottam a másik kis dobozt. Pár borotvapenge volt benne, amit még régebben használt apukám. Kivettem belőle egy darabot és pár másodpercig nézegettem. Majd erősen megfogtam a bal kezemmel és erősen belevágtam a jobb csuklóm ütőerébe. A fájdalomtól felnyüszítettem, de folytatnom kellett. A pengét áttettem a vérző és sajgó jobb kezembe és a műveletet megismételtem a bal csuklómnál is.

       Rettenetesen fájt, de ami még rémesebb volt, az a spriccelő vég. Ömlött a vér belőlem és én egyre csak gyengébbnek és gyengébbnek éreztem magam. Lassan minden homályosodni kezdett. Másodperceim voltak a végső elmúlásig. És akkor rápillantottam a monitorra, hogy még egyszer láthassam, hogy Nate utál. És akkor megláttam a kis üzenetet.

Jeremy1lk8:  Camilla nem teheted! Ne tedd ezt velem! Én, szeretlek, tiszta szívemből és nem érdekel mások véleménye, mert tudom, hogy minket egymásnak teremtettek. Ne tedd meg, könyörgöm… Szerelmem…