Letűnt idők
Minden ragyogott, ahogy a karzat aranyozásáról visszaverődött a reflektorok fénye, s a hatalmas kristálycsillárok lassan felgyulladtak megvilágítva a nézőteret. Teltház volt, sőt, sokan ültek a lépcsőkön és álltak a bársonnyal bevont falaknak támaszkodva. Gyermekek, felnőttek és idősek izgatott arca váltakozott, férfiak és nők elragadtatástól sugárzó tekintettel ültek az első sorokban.
Szemben velük a sötét színpad a mesés díszlettel, mely egy gazdag gróf palotáját mintázta, hol szép és ízléses, hol giccses bútorokkal, méregdrágának tűnő hamis festményekkel, hatalmas műanyag orchideákkal és a kopott, sötét padlóval, melyet már megfestett a vér és verejték.
A színpadon, titkos zugokban a színészek sorakoztak; távolabb a rendező és a dramaturg folytatott komoly beszélgetést; az ügyelő a székében hátradőlve ült, gondtalanul; a súgó már kimászott a súgólyukból és a művészbejárat közelében cigarettázott a trolibusz megállójában. A hangosító, a világosító és az összes többi színházi alkalmazott, a jegyszedőtől a büfésig betódult a hatalmas terembe, hogy lássák azt, amire mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.
Egy nő állt a színpadon, egyedül, a mesés díszletek között, a fényben, átszellemült arccal. Ruhája aranyos szegélye csillogott, hajában ezüstös tiara, hófehér parókájának tincsei arcába lógtak, mosolya akár a jég. Nem mozdult, finom vonásai megfagytak, mélykék szemei a távolba révedtek.
Lábai előtt rózsaszirmok hevertek, ajka rubinosan csillogó, pillái, mint megannyi könnyű pillangó lebegtek ébenfeketén. Kezében liliomot tartott, ujján fehérarany gyűrű zafírkővel. Büszkén állt, kihúzta magát, és hagyta, hogy személyiségének és szépségének ereje földre kényszerítsen mindenkit, aki csak látja őt.
Hirtelen megelevenedett minden, hangzavar támadt, a nézők tapsolni kezdtek, fütyültek, felugrottak székeikből és egy nevet skandáltak, egyszerre, mint mikor a légió élteti vezetőjét. Újra és újra kiáltva: Róza, Róza!
Mindenki érte jött el, csak őt akarták látni, a csodás gyönyörűséget, akiről ódákat zengtek műveltebb körökben, kinek képeivel volt díszítve a város, mindenhonnan az ő bájos, de határozott arca mosolygott vissza a járókelőkre.
De a nő meg sem mozdult, csak állt és élvezte az emberek hullámokban érkező imádatát. Nem érzett szerénységet, tudta, hogy akkor, abban a pillanatban ő a világ közepe. Az első sor bal szélén egy fiatal férfi állt szemüvegben, büszkén kihúzva magát, integetve a nőnek, feleségének. De ő csak egy pillantást vetett rá, nem tisztelte meg érdeklődésével.
Végül a hölgy is lazított merev tartásán és teljes testével a nézők fel fordult, végigpásztázta a tömeget, lesütötte a szemét és egy finom meghajlással köszönte meg az ovációt.
Ekkor már a kollégái is előbújtak rejtekükről, birtokba vették a színpadot a mosolygós, elégedett arcok. Csak a nő állt még mindig higgadtan a játéktér közepén, élvezve, hogy a mellette elsuhanó alakok meglebbentik ruháját.
Sorba álltak, megfogták egymás kezét, és meghajoltak, mind, egyszerre. De a gyönyörű hölgy csak fejet hajtott, és suttogott. Fojtott hangon azt súgta:
- Budapest! Az enyém vagy…
De mindez csak múló árny, egy megsárgult fénykép, melyet kezemben tartok. A nő, aki egykor gyönyörű volt, tehetséges, mindenek által imádott… én voltam. Én voltam, hatvan évvel ezelőtt. És mi maradt mindebből? Egy szépiába fakult emlék, mely néha megelevenedik, de soha vissza nem tér már.
Egykoron mindenem megvolt, amire csak vágytam, de hagytam, hogy az idő fantomja kirántson kezemből mindent, eltüntetve a világmindenség semmijében. Most, hogy nézem ezt a fényképet, feltör annyi érzés. Hol rontottam el?
Sok évvel ezelőtt, amikor még fiatal voltam és életerős találkoztam Andrássy Györggyel, a Nemzeti Színház egykori színészével, aki egyből meglátta bennem a nyers tehetséget. Magához vett, hogy saját módszerei szerint taníthasson. Eleinte olyan volt, mintha az apám lett volna, később pedig feleségül vett. Boldogan éltünk a húszévnyi korkülönbség ellenére is. Hét év mesevilág után azonban elvitte őt a rák és én egyedül maradtam, ismét álmok és vágyak nélkül.
Valamit azonban megtanultam tőle, amit sem idő, sem vér nem törölt ki lelkemből. Megmutatatta nekem, hogyan kell lábra állni egy csalódás, egy fájdalmas pillanat után.
Nehéz a színészi pálya, de az Andrássy névvel tudtam, hogy még sokra vihetem. Foggal, körömmel harcoltam minden szerepért, minden elismerésért. De a fáradtság nem volt hiába.
Huszonnyolc évesen megkaptam a Marie Antoinette életéről szóló előadás főszerepét, melyre úgy vágytam. A próbák alatt ismertem meg a rendező, Herczog Péter fiát, a húszéves Gábort, aki első látásra beleszeretett az akkor még gyönyörű önmagamba. Másodszor is férjhez mentem. Nem szerettem az uram, de szükségem volt a pénzére és apjának hírnevére, a továbblépéshez. Még emlékszem az újságok főcímeire: „Andrássy György özvegye férjhez ment a rendező, Herczog Péter fiához!”
Gábor mindig gyerekeket akart, akik nevetésükkel betöltik szürke, hatalmas pesti házunk. Én nem is foglalkoztam vele, mert nem értette mennyire fontos, hogy napról-napra, mindig a pályán maradjak. Sosem voltunk boldogok. Tönkre tettem egy fiatal életét, aki nálam százszor jobb feleséget is megérdemelt volna.
1954-ben öngyilkos lett. A bejárónőnk talált rá. Felakasztotta magát a házunk alagsorában, nem maradt utána semmi csak egy levél. Gyönyörűen kerekített, dőlt betűivel írva. Csak egy vers volt, amit akkor még nem értettem. De most már világos minden szava.
Tíz évig játszottam Gábor apjának darabját, aki közben majdnem belehalt fia elvesztésébe, de sosem hitte, hogy én, az imádott nő lettem volna öngyilkosságának oka. Sosem látta a levelet. Az utolsó sorokat, melyeket fia leírt.
Elfelejtettem őt is, nem éreztem bűntudatot. A művészetnek, a színháznak éltem. Gyorsan híres lettem, mindenki ismert engem. A gazdagabbak a deszkákról, a szegényebben a plakátokról, melyek színessé tették a várost. Ha az utcán sétáltam az emberek összesúgtak mögöttem, imádtak, de sokan irigykedtek rám, sőt számosan gyűlöltek.
Az lettem, aki mindig is akartam lenni. Özvegy Herczog Gáborné, Andrássy Róza, a színésznőideál, akinek minden fiatal nő a helyében akar lenni. Már majdnem boldog voltam, mikor belépett az életembe Szathmáry András, a jómódú üzletember. Először életemben visszavonhatatlanul beleszerettem egy férfibe, aki viszonozta érzéseimet.
Pletykák ezrei szóltak rólunk, de ez nem zavart egyikünket sem. Feleségül akart venni, mindezért csupán annyit kért, hogy adjam fel azt, amiért egész életemben harcoltam. Legyek szorgalmas feleség egy büdös, hagymaszagú konyhában, aki egész nap az urát várja haza és lemond mindenről… A szabadságról, a csillogásról, a fényről, a közönség szeretetéről…
Hagytam elmenni. „Vigyázz az időre, Kedvesem! Nincs olyan lepkeháló, amivel elkaphatod, ha már elrepült…” – mondta búcsúként.
Ahogy végignézek magamon, egy csúf öregasszonyt látok. Az arcbőröm száraz, kifakult, ráncos és hámlik. Hajam nagy része már kihullott, a maradék pedig fehér és halott, szálai pedig kuszán lógnak arcomba. Fogaim nagy része kihullott már, a többi pedig sárgás és szuvas, ajkaim elvékonyodtak. Nyakamat lógó bőr csúfítja el, már nem varázsolja széppé se gyöngy se arany. Sovány vagyok, testem összeesett. Hófehér bőrömet májfoltok tarkítják, kezeim sebesek az itthoni munkától. Fájnak a végtagjaim, rossz a szívem és nehezen veszek levegőt. Elfelejtek mindent pár óra alatt. Nincs jelenem, a múltban élek.
Régen mindent elutasítottam, hogy én lehessek a legnagyobb. A csúcson hittem a délibábnak és bíztam benne, hogy lehet még följebb… De minden, ami maradt belőlem nem más, mint egy magányos halálraítélt, akit elfelejtett a világ.
Nincs férjem, nincs gyermekem, nincsen családom, sem barátaim. Magammal osztozom a magányban, és a múló percekben. Ha visszatekerhetném az időt, mindent máshogy csinálnék. Maradnék szülőfalumban és jó háziasszony lennék, ahelyett, hogy a csillagokba vágynék, és átélném a zuhanást.
Túllépett rajtam az élet… Nem várt meg s már túl öreg vagyok, hogy utolérjem. Volt, ami volt, s mindez csak múló árny. Eljátszottam az életem, akár egy színdarabot, ahelyett, hogy éltem volna, s már nincs lehetőségem új alakításra. A rendező ezúttal nem szán szerepet nekem a premieren, csak a közönségben ücsörgök és nézem, ahogy mások hódítják meg a színpadot.
A kép, melybe bezártam a fényes múltat, itt hever előttem. A pillanat érzései elrejtve egy megsárgult fotóban. Mit meg nem tennék azért, hogy újra belebújhassak… Hogy ismét átéljem az álmot, magam lehessek.
Árnyként járkálok a házban, a falon lógó pillanatok között, melyeket képekbe zártam, mert túl gyorsan illantak el, hogy beengedhessem őket a szívembe. Gábor versét pedig újra, és újra olvasom…
Elrepül az életünk
Akár gyors röptű madár
Minden, amit szerettünk
Nem jön vissza soha már
És ha majd visszagondolsz
A porrá vált percekre
Még egy kis időt koldulsz?
Miért kapnál éppen te?
Ifjúként zsenge szívvel
Tervezted az életed
És látod felnőtt fejjel
A sok terv mire vezet
És ha majd visszagondolsz
A porrá vált percekre
Még egy kis időt koldulsz?
Miért kapnál éppen te?
Régen talán csodáltak
Szép voltál, életerős
Az emberek imádtak
A megannyi ismerős
És ha majd visszagondolsz
A porrá vált percekre
Még egy kis időt koldulsz?
Miért kapnál éppen te?
Ezer kép őrzi arcod
Szépségednek árnyékát
Tűnő fiatalságod
Mi maradt, mi vár még rád?
És ha majd visszagondolsz
A porrá vált percekre
Még egy kis időt koldulsz?
Miért kapnál éppen te?
Idős arcod ráncos már
Szemed is oly’ karikás
Mint ki néma szóra vár
Hallgatsz, de nem akad társ
És ha majd visszagondolsz
A porrá vált percekre
Még egy kis időt koldulsz?
Miért kapnál éppen te?
Dudorászol egy szép dalt
Dalt a letűnt időkről
Minden emlék veled halt
S versem mellett időzöl
És ha majd visszagondolsz
A porrá vált percekre
Időért kár, hogy koldulsz
Úgysem kapsz már sohase!
S egyre csak suttogom…
- Élet! Az enyém voltál…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése