Halhatatlan 9

J

ó pár perccel előbb ott voltam, mint ahogy a találkozót megbeszéltük. Véletlenül sem akartam késni vagy hasonló. A kedves reggeli ébresztésem után nem kellett volna több szerencsétlenkedés. Nem tudom, mért akarom ennyire görcsösen jól csinálni. Egyrészt ott van, hogy kedvelem Sandy – t, ráadásul így legalább nem csak Rebecca van nekem, mint nő. Nem is tudom nőnek lehet – e nevezni. De ami furcsa, hogy akárhányszor Sandy - re gondolok, mindig eszembe jut Rebecca. Összehasonlítom őket. Ami pedig elég helytelen dolog. Ők kimondottan két teljesen más világ. Egy 16. századi remete és egy 21. századi fiatal lány.

      És ekkor kinyílt az ajtó, megzavarva gondolatmenetem. Sandy lépett ki rajta almazöld ruhában. Még jó, hogy hoztam magammal pulcsit. Majd a vállára teríthetem, ha kell.

      Csak akkor vett észre, amikor kilépett a kapun. Szélesen elmosolyodott. Ez engem is mosolygásra késztetett. Közelebb lépett. Nem szóltam egy szót se… esküszöm, hülye vagyok. Lőjenek le!

—     Szia, Alex – köszönt rám kedvesen.

—     Szia – vágtam rá egyből – Kell a pulcsim?

—     Nem, köszi – válaszolta kedvesen – Furcsa vagy. Minden oké?

—     Igen, csak… - hallgattam el.

—     Csak?

—     Csak rég randiztam már – vontam vállat – Kicsit frusztrált vagyok. Kijöttem a gyakorlatból.

—     Csak legyél olyan laza, mint tegnap este és akkor rendben leszünk – bíztatott.

—     Úgy gondolod, baby? – vedlettem át macsóba. Olyan vagyok, mint valami idióta színész, aki beleőrült a szerepeibe.

—     Ne ennyire – nevette el magát.

—     Oké – helyeseltem – Akkor mesélj magadról!

—     Rendben – sóhajtott – A nevem Sandy, 17 éves vagyok, gimnazista, építészmérnök szeretnék lenni és énekes. Így nézek ki – mutatott végig magán – Tudok gitározni és furulyázni. Van egy bandám, a Devil Trouble. Van egy nővérem, Dina és egy kutyám, Sparky. Imádon a zenét. Nincs semmi különleges betegségem, hacsak a kóros bénaságot nem tekintjük annak – mutatott a karjára, ami még mindig tele volt vörös hegekkel – Te jössz.

—     Hát – vettem mély levegőt – Mit is mondhatnék? Alex vagyok, 19 éves, a bácsikám vállalkozó, neki segítek. Sunrise City – ből költöztem ide vele. Édesapám egy éve maghalt. Két fiatalabb testvérem van, Sophie és Josh. Nincs háziállatom. Hüm… Orvos akartam lenni, elkezdtem az egyetemet, de a kínálkozó munkalehetőség miatt abbahagytam. Volt egy bandám, a Naked Knight. És én is imádom a zenét.

—     A második legnagyobb szerelmed – figyelmeztetett, hogy emlékszik.

—     Bizony – bólintottam.

—     Tegnap említetted, hogy az első hely még kiadó. Szerintem kiteheted a foglalt táblát.

—     Mégis mért? – kérdeztem. Ennyire levágós, hogy bejön?

—     Hajnalban felhívni egy lányt, gyakorlatilag pár órával a találkozásotok után, nagy vonzalomra utal.

—     Van benne valami. És az, hogy igent mondtál, az pedig arra utal, hogy ez a vonzalom kölcsönös.

—     Ezt meg ki mondta?

—     Én az előbb. Jobban is figyelhetnél! – ugrattam.

—     Rettenetesen humoros – forgatta a szemét.

—     Mondj humorosabbat!

—     Jó. Ezt figyeld! Leszbikus vagyok.

—     Mi? – azt hittem rosszul hallok.

—     Csak vicceltem – legyintett, miközben nevetgélt.

—     Ebben mi volt a vicces?

—     Az arcod – nevetett továbbra is.

—     Istenem! – nyögtem fel – Ez szörnyű.

—     Tudom, hogy nem ilyenre számítottál, de ez van, ezt kell szeretni.

—     Azt hiszem meg tudom majd szokni – kacsintottam.

      Beszélgetés közben kiértünk a Moonlight folyó partjára. A város csodálatos volt az éjszakai fényekben. Nem voltak sokan, már késő volt. Csak néhány párocskát lehetett elszórva látni. Nem zavartak, igyekeztem tőlük elvonatkoztatni.

      Lassan és finoman megfogtam Sandy meleg kezét. Ettől picit összerezzent, de hagyta, sőt kicsit ő is megszorította az enyém. Próbáltam úgy ügyeskedni a kezünkkel, hogy közelebb kerüljön hozzám. Egyszer csak hirtelen megállt.

—     Ez a kedvenc helyem a városban. Néha csak kijövök és órákat töltök el a semmivel.

—     Remélem, azért ezt nem éppen nevezed semminek – mosolyogtam.

—     Nem – kuncogott – Ez határozottan izgalmas.

—     Engednéd, hogy még izgalmasabbá tegyem? – kérdeztem kissé félve a válaszától.

—     Ezt hogy érted?

      Közelebb hajoltam hozzá és ajkára helyeztem az enyém. Eleinte el akart húzódni, de egy természetfelettien gyors mozdulattal elkaptam hátulról és közelebb húztam. Egy idő után feladta. Megadta magát nekem, nekünk.

      Eltelt pár perc, mire hajlandó voltam elengedni. Arca mindkét oldalán egy-egy piros folt jelent meg. Kedvesen mosolygott, de láttam a szemén, hogy valami nyomja a lelkét.

—     Na, ki vele! – mondtam. Ebben a pillanatban már csattant is a pofon az arcomon.

—     Ezt azért, mert erőszakoskodtál.

—     Igen. Azt hiszem, megérdemlem – dörzsöltem meg az ütés helyét, mintha fájna.

—     És ezt is azért kapod, mert erőszakoskodtál – adott egy puszit arra a helyre, ahol ért a „támadás”.

—     Azt hiszem, rendesen folyik benned az angyal – ördög párharc.

—     Bizony ám – felelte és hozzám bújt.

      Ölelése meleg és gyengéd volt. Igyekeztem hasonlóképen visszaölelni én is. Az óra ekkor éjfélt ütött. Fel se tűnt, hogy ennyi időt töltöttünk együtt. Gondoltam, hogy mennie kell. Haza vagy próbálni. Nem akartam, hogy miattam bárhonnan is elkéssen, ezért szorgalmaztam, hogy induljunk haza.

      A levegő egyre jobban lehűlt, és ahogy gondoltam, el is kérte a pulcsimat, hogy ne fázzon annyira. Ez persze csak keveset segített, ezért átkaroltam a vállát, hogy testem hőjét is átadjam neki. Ez persze kissé furcsa kijelentés egy halottól. A lényeg az, hogy egymást átkarolva sétálgattunk Darklight City sötét utcáin.

      Már messziről láttam a házuk fényeit. Ez volt az egyetlen magánterület a környéken, ahonnan még jött valami fény. Utunk során elhaladtunk egy kocsiban szerelmeskedő pár mellett. Sandy véleménye az volt: Divatjamúlt és nem is a legkényelmesebb. De azért biztosan megvan a hangulata.

      Amikor a ház elé értünk még egyszer megcsókoltam. Most már nem ellenkezett, ezzel mindkettőnk dolgát megkönnyítve. Ajkai puhák és selymesek voltak. Egyre csak többre és többre vágytam. Fel bírtam volna falni, ami az én esetemben elég veszélyes kijelentés.

—     Köszönöm a szép estét! – felelte búcsúzóul és már befelé is indult.

—     Hé, mikor láthatlak újra? – kérdeztem.

—     Holnap este a szüleim egy jótékonysági bálra mennek. Átjöhetsz, ha gondolod – kacsintott.

—     Gondolom – feleltem – Hányra?

—     Legyen 11 óra. Viszlát, addig is – nyomott puszit az arcomra és már el is viharzott.

      Abban a pillanatban nem keveset adtam volna azért, hogy másnap éjjel legyen. De addig is volt elég dolgom. Azonnal hazafelé vettem az irányt. Még be kell fejeznem azt a dalt.

H

ajnalodott már és Rebecca – t nem láttam hazaérkezni. Sehol nem volt. Annyit tudtam, hogy vérért járja körbe a város korházait. Talán elkapták? Vagy valami más gond lehet? Nem tudtam mit kell ilyen esetekben csinálni.

      A nap sugarai besütöttek az ajtó alatt. Ma már biztos nem jön haza. Gondoltam kihasználom az alkalmat és körbelesek a kastély azon részén, melyet még nem volt lehetőségem megismerni. Rebecca lakosztálya.

      Felsétáltam az első emeletre és a bal oldali ajtó felé vettem az irányt. Ki akartam nyitni, de zárva volt. A biztonság kedvéért bekopogtam rajta, hátha Rebecca bent van. De nem jött válasz.

      Kicsit örültem, hogy végre használhatom a vámpírerőm. Nagyobb erőfeszítés nélkül áttörtem a zárat. Az ajtónak szerencsére nem lett komolyabb baja. Egy zárcsere ráférne, de nem hiszem, hogy ez problémát okozna.

      Beléptem. Fekete függönyökkel takart ablakok és szürke falak fogadtak a társalkodó helyiségben. Középen aranyozott asztalka ált, rajta hamutartó egy csomó cigarettacsikkel. Az egyik fal mellett hatalmas márványkandalló állt. A kandalló felett egy óriási kép díszelgett egy nőről és két gyermekéről. A nő csodaszép volt. Fiatal és bájos. Bőre szinte átlátszó, szőke haja loknikban hullott a vállára. Szemei csillogó zöldek. Ruhája szeméhez hasonló zöld. Karjában csecsemője, ölében egyéves kisfia. Mind a ketten pont olyanok, mint anyjuk, gyönyörűek.

      A szemben lévő falon idősebb házaspárról készült festmény lógott. Az asszony kissé meghajolva, szőke haja szép arcába hull. Férje átkarolja. Nemesember. Szikár alkat. Szemein látszik az öregség.

      Egy harmadik kép is lógott a falon. Nagyon ismerősnek tűnt, mintha láttam volna már. Egy fiatal férfi képe volt. Magas, izmos, jóképű. Szemei kékek, haja sötétbarna. Bőre fehér. Erőt sugároz a pillantása.

      Az első képen lévő nőt felismertem. Rebecca volt, két gyermekével. Az idős pár valószínűleg a szülei. Az idős férfi kissé beesett arcán ott voltak Rebecca szemei, a hölgy pedig Rebecca mosolyával mosolygott. A férfi minden bizonnyal a férje, bár a képen biztosan fiatalabb volt 45 évesnél.

      Az egész szoba olyan volt, mint egy mauzóleum. Az asztal mellett álló kanapé nyúzott volt. Biztosan órákat ül itt s mereng a múltról. Nem bírtam tovább a síri hangulatot, ezért tovább mentem.

      A következő egy modernen berendezett szoba volt. Volt ott plazmatévé, laptop, hifitorony, régi könyvek és újak és egy csomó szekrény. Itt kissé elidőztem. Leültem a tévével szemben lévő kanapéra. Azonban egy idő után ez is kezdett kellemetlenné válni. A szoba minden berendezési tárgya azt súgta, hogy tűnjek el onnan. Hogy takarodjak Rebecca területéről. Mintha régi idők szellemei űztek volna egyre tovább és tovább.

      A hálószobába léptem. A hatalmas ablakok itt is vastag függönyökkel voltak letakarva. Egy hatalmas baldachinos ágy állt a fal mellett. Szépen volt beágyazva, olyan volt, mintha sose érintették volna. A szobában Rebecca illata terjengett. Kissé dohos volt a levegő, régen szellőztettek. Finom, puha szőnyeg volt a padlón és semmi más, csak egy festmény. Egy régi festmény.

      A festmény egy férfit ábrázolt. Régi ruhát viselt. Haja szépen hátra volt nyalva és fekete színű volt. Szemei világoskékek. Magas és izmos volt. Mosolya csábos.

      Kirázott a hideg, émelyegni kezdtem. Hirtelen nagyon is szükségem lett a levegőre. El akartam tűnni, de nem vitt a lábam. Már majdnem elájultam, amikor hirtelen egy ijesztő hang rázta meg a szobát.

—     Te meg mit keresel itt? – kérdezte. Hátrafordultam. Rebecca állt ott. Egész teste remegett a dühtől.

—     Mit jelentsen ez? – mutattam a festményre.

—     Semmi közöd hozzá! – ordította – Takarod innen! Takarodj! – visított.

—     Ki ez a férfi? – ordítottam én is. Nem fogom ennyiben hagyni.

—     Semmi közöd hozzá! – üvöltött.

—     De! Elég sok közöm van!

—     Nincs!

—     Mért néz ki úgy, mint én? Ki ez?

—     A fiam! – kiáltotta, majd összeesett – A fiam – kezdett zokogni. Elhallgattam.

      Pár pillanatig csöndben sírt, maja felállt. Szemében újra fellobbant a düh.

—     Tűnj innen! Ne is lássalak! – kiabált rám.

—     Tehát ezért én. Mert a kisfiadra emlékeztetlek. Szánalmas vagy!

—     Menj már el! Könyörgöm – kiáltott, majd az ablakhoz rohant és elkezdte letépkedni a függönyöket. Ezzel beengedve a déli napsugarakat – Azonnal takarodj innen!

      A fény elkezdte perzselni a bőrét. Felüvöltött, de nem tudtam, hogy lelki vagy testi fájdalmában. Lerogyott a földre, a napfénybe és egyre csak égett. Nem tudtam mit tenni. Kirántottam onnan és kivittem az első szobába. Lefektettem a kanapéra. Beletelt pár másodpercbe, míg összeszedte magát.

—     Mondtam, hogy menj el innen – suttogta fájdalmában.

—     Nem hagyhattalak itt – válaszoltam. Nem igazán értettem mi folyik itt. Meg kellett magyarázni. Most! – Megmagyaráznád, hogy mi ez az egész?

—     Hát… - sóhajtott, majd köhintett párat – A férjem 45 éves volt, amikor hozzáadtak. Durva ember volt, sosem volt kegyes velem. Két fiúval ajándékoztam meg – mondta miközben szemei a távolba révedtek – Mindig is gyűlöltem. Sokat ivott, gyakran volt részeg. Sokszor vert meg. Néha csak hetekre eltűnt. Egy ilyen alkalommal ismertem meg William – et. Egy igazi angol úriember volt – mutatott a férfi képre, akiről azt hittem a férje – Egyből egymásba szerettünk. Mindent megadtam neki, amire csak vágyott. Még ha mást is kívánt volna a tisztesség. És akkor a férjem hirtelen megjelent. Kiderült, hogy terhes lettem William – től. A férjem és a barátai megölték őt. Csak egy kisgyermek maradt utána. A férjem kidobott otthonról. Nem tudtam mit tenni. Megkerestem William családját Angliában. Ott szültem meg a gyermekem. Nem tudtam volna neki mit nyújtani, ezért elszöktem s a gyermeket otthagytam nekik. Évekkel később, már vámpírként visszatértem, hogy őt is azzá tegyem. De elkéstem. Valami kórság elvitte. Csak az a kép maradt utána. És sok – sok évvel rá megláttalak téged egy éjjel. Olyan voltál, mint ő. Mint egy második esély. Már akkor tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy még egy alkalom kicsússzon a kezemből – gördült le egy könnycsepp az arcán – Sajnálom, önző voltam. Csak a fiamat akartam. Olyan vagy, mint William. A viselkedésed, ahogy beszélsz – hallgatott el. A könnyeivel küzdött – Most jobb, ha elmész, kérlek. És tanulj meg valamit. Sose szeress halandót!

      Nem szóltam egy szót sem, csak sokkos állapotban kimentem a szobából és leültem a lépcsőre. Beletelt egy kis időbe, mire feldolgoztam a történteket. Nem magamat sajnáltam. Majd megszakadt a szívem Rebecca – ért. Nem vagyok anya, de tudom milyen elveszteni valakit, akit szeretsz.

      Bármennyire nem akartam, kénytelen voltam összeszedni magam estig.