L |
elkesedésem az est hátralévő részében sem lankadt. Nyájas vigyorral az arcomon fedeztem fel a város utcáit. Megszállt az ihlet és tudtam, hogy otthoni első dolgom az lesz, hogy előállok egy új dallal, amit majd eljátszhatok Sandy - nek.
A városnak még mindig esőillata volt, amit imádtam, ez is csak dobott a hangulatomon. Jó lett volna megvárni a napfelkeltét, de éppenséggel nem volt kedvem szénné égni. Még meg kell ejtenem egy fontos telefont. Már fejből tudtam Sandy telefonszámát, vagy milliószor olvastam át az éj folyamán. A kis lapból már csak fecnik maradtak.
A kastély üres volt, amikor hazaértem. Nem éreztem Rebecca sötét jelenlétét. Ennek módfelett örültem. Végre egy kis abszolút magány. Nem szeretem, hogy mindig a nyakamon lóg. Jó társaság, de azért jóból is megárt a sok.
Leszaladtam a konyhába és hoztam magamnak pár zacskó vért. Kicsit megfeküdte a gyomrom Sandy rózsával ízesített vére. Reméltem ez majd kicsit segít rendbe szedni az emésztésem. Van egyáltalán emésztésem? Hova tűnik a megivott vér? Mind olyan kérdések, melyeket Rebecca – tól kell majd megkérdeznem, bármennyire nincs ínyemre.
Mikor felszerelkeztem megfelelő mennyiségű táplálékkal a szobám felé indultam. Éljen a szabadság – gondoltam magamban. Milyen vicces lenne, ha Rebecca nem érne haza napkelte előtt és megsülne. Mulattatott ez a gondolat, de azért a lelkem egy része sajnálta volna. Egy nagyon pici része.
A szobámban rend volt. Igaz, eddig nem igazán használtam még semmire sem. Kéne tartanom egy menő bulit itt. Ilyen kísértetkastély party. Bár nem igazán tudom, hogy ki jönne el. Eddig öt embert ismerek. Az annyira nem lenne nagy buli. El is hessegettem ezt az értelmetlen gondolatot.
Pár másodpercig tétováztam, majd előkaptam a naplót és a mellé helyezett tollat a szekrény alól. Ott volt, ahol hagytam, úgy ahogy hagytam. Bár nem hinném, hogy Rebecca nem ügyelne a részletekre, ha elolvassa. Lényegtelen.
Kinyitottam a következő oldalon és írni kezdtem egy frappáns dalszöveget:
Mosolyod oly édes akár a méz
Szíved dobban egyet, s elvész az ész
Lelkem minden rejtett zuga rád vár
Nélküled engem elnyel a sár…
Nem volt túl sok tehetségem a dalszövegírásban, ezért úgy döntöttem egyelőre hagyom. Van egy egész napom, hogy összedobjak valamit. Egyébként is. Hangszer nélkül nehéz zenét szerezni. Ekkor eszembe ötlött a zongora Rebecca régi lakosztályában. Talán megkérhetem, hogy segítsen nekem, ugyanis nem tudok zongorázni.
Már egy háromnegyed órája felkelt a nap. Biztosan itthon van már. Nem hiszem, hogy el fogom árulni neki, hogy a dalt Sandy – nek szánom. Nem vagyok tisztában vele, hogy mi van köztünk. Vagyis tisztában vagyok vele, a saját részemről, de ki tudja mit jelentett ez párszáz éve. Néha jól szórakozunk együtt, de semmi több. Néha viszont olyan furcsán néz rám, amitől kínosan érzem magam. Nem akarok féltékenységi jelenetet.
Mielőtt lementem volna felkaptam a telefonom és Sandy számát kezdtem tárcsázni. Vajon nem korai még felhívni? Még egy nap se telt el azóta, hogy találkoztam vele. Azt fogja hinni, hogy odavagyok érte. Oda is vagy érte! – válaszolt egy hangocska a fejemben.
Lenyomtam a hívás gombot és vártam, hogy felvegye. Kicsöngött. A nyolcadik búgás után szólt bele, halk, rekedtes hangon.
— Haló!
— Szia, Sandy. Alex vagyok – hadartam – Tudod az éneklős srác.
— Aha… Mit szeretnél?
— Azt mondtad, hogy ha akarlak még látni, akkor hívjalak fel. Éppen unatkoztam, szóval gondoltam…
— Hajnali hat óra – motyogta – Ráadásul szombat. Mi az, hogy éppen unatkoztál?
— Mi? Uram Isten! – eszméltem rá, hogy éppen hajnal van. Tökre kiment a fejemből, hogy a napjaimat manapság fordítva élem – Sajnálom… Én nem akartalak felébreszteni – kezdtem mentegetőzni.
— Semmi gond – felelte kedvesen – Szóval mit szeretnél?
— Szeretnék… Elég fura így beszélni, hogy éppen most zavartalak föl legszebb álmodból.
— Nyögd már ki! – szólt rám.
— Szeretnélek – haboztam – randira hívni.
— Aha. Ez így már mindjárt más – dünnyögte – Most azonnal vagy később is megfelel?
— Később is… bőven – nyöszörögtem. Gratulálok! Akkora egy barom vagyok, hihetetlen.
— Mit szólnál, ha elmennénk piknikezni délután?
— Piknik. Hmm. Ez jól hangzik… - kezdtem bele, de eszembe jutott, hogy a délutánomat kénytelen vagyok bezárva tölteni – De sajnos dolgoznom kell. Tudod a…
— A betegeid, mi? – kérdezte.
— Ja – nevetgéltem idegesen. Hagyd már, abba, te idióta…
— Oké, akkor jobb ötlet?
— Mit szólnál egy esti sétához a Moonlight folyó mellett?
— Nem is hangzik olyan rosszul – gondolkodott – Legyen.
— Rendben. Akkor, tízkor találkozunk a házatok előtt.
— Mért nem a folyónál? – értetlenkedett.
— Nem szeretném, ha éjjel egyedül mászkálnál.
— Aha. Rendben. De ha csak egy percet is késel…
— Megemlegetem?
— Az biztos – kuncogott.
— Akkor este randizunk? – nyomatékosítottam még egyszer.
— Igen, ha most lerakod és hagysz aludni.
— Rendben. Szia.
— Szia – suttogta, de nem rakta le.
Perceken keresztül hallgattunk, de nem rakta le egyikünk se. Elaludt? Kezdett kínossá válni a csend. Most már csak azért sem fogom lerakni.
— Sandy? – suttogtam a telefonba.
— Igen – suttogta vissza hasonlóan hülye hanglejtéssel.
— Mért nem rakod le?
— Úgy volt, hogy te rakod le – vágott vissza.
— Hölgyeké az elsőbbség.
— Oh, de kis lovagias vagy. Tudod mit. Csak azért sem.
— De rakd le te! – parancsoltam rá.
— Nem, te rakd le!
— Nem te!
— Na, jó! Ez szánalmas. Szia – csapta rám a telefont.
Tökre igaza volt. Szánalmas… Annyira kapaszkodom eltűnő életem utolsó életképes fonalába, hogy már nem is gondolkodom ésszerűen. Ideje megkeresni Rebecca – t és valami normális dologgal tölteni az időt.
T |
eljes üresség mindenütt. Hihetetlen! Hova tud ez a nő csak így eltűnni. Talán direkt bujkál előlem. Oh, bár ez lenne az igazság! Nem, nem utálom Rebecca – t annyira, mint eleinte. Hozzá lehet szokni a stílusához és ahhoz, hogy néha lenézően, sőt embertelenül bánik velem. Máskor igazán jól el lehet vele dumálni. Talán jó barátok lettünk volna, ha nem ilyen körülmények között találkozunk.
Még mindig nem értettem, hogy mért pont engem választott. Nem emlékeztem utolsó emberként töltött éjszakámra, de abban biztos voltam, hogy teljesen be voltam állva. Én komolyan nem értem… Mért nem egy magához hasonló rocker – gót – tömeggyilkost szedett fel. Meg fogom kérdezni… Nem mintha bármi ehhez hasonló kérdésemre válaszolna.
Nem tudtam hol lehet az ő szobája, és mért nem bújik elő csak akkor, ha beszélni akar velem. Lehet, hogy van egy instant – party dobozkája, amit nappalonként kinyit?
És ekkor beugrott. Az első emeleti lakosztályok közül az egyik zárva volt. Logikus, hogy az a szobája, mikor 100 évvel ezelőtt a másik szárnyban élt. Ugyanaz a kilátás, ugyanaz az elrendezés, kevesebb rossz emlék.
Odaléptem a hatalmas ajtóhoz és finoman bekopogtam. Pár percig egy hang sem jött odabentről, majd hírtelen kinyílt az ajtó és ott állt Rebecca egy hálóingben, ami szerintem már múzeumi darab is lehetett volna. Haja kócos volt kissé, de még így is tiszteletet parancsolóan nézett ki.
— Mit szeretnél? – kérdezte, miközben finoman az ajtófélfának dőlt. Nagyon törékeny volt.
— Felkeltettelek? – kérdeztem kissé zavarodottan. Ő a második a mai nap.
— Csak azért mert te azt hiszed, hogy nincs szükséged alvásra, nekem azért még van. A fiatal vámpírok életerősebbek, és azt hiszik ez tartható állapot, de nem így van. Időnként kénytelen leszel aludni, különben egyszer még elájulsz nekem – ásított egy nagyot a mondat végén – Mért jöttél?
— Bemehetnék? – mutattam a lakosztály felé.
— Nem – válaszolt ingerülten, kilépett az ajtón és becsukta maga mögött – Kérdésed vagy kérésed van? Vért a konyhában találsz; nem, semmi mód nincs arra, hogy kimenj a napra; és bocsi, de most nincs kedvem közösülni veled – hadarta le. Láttam, hogy már visszaindulna.
— A zongora, ami odabent van – mutattam a szemben lévő szobák felé – Izé, tudsz játszani rajt?
— Hát – ásított megint – Valamikor tudtam. Mért?
— Szeretnék írni egy dalt, de gitár híján máshogy kell megoldanom.
— Ez most komoly? Ezért keltettél fel? Áh – mordult fel és visszament a szobájába.
Pár percig az ajtó előtt álltam. Nem tudtam mit jelent ez. Rövid várakozás után megfordultam és el akartam menni, azonban ekkor kinyílt az ajtó. Rebecca kilépett rajta egy halom papírral és két tollal. A hálóingje felett egy köntöst is viselt ezúttal.
— Minek ez a sok lap? – kérdeztem.
— Gondolom, nem tudod megjegyezni a dal szövegét, ritmusát, kottáját és kíséretét is – nyomta a kezembe a köteget – mégis miféle dalt szeretnél írni?
— Hát – gondolkoztam el – Valami érzelmeset.
— Szóval szerelmeset – morgott – Van nekem ehhez valami közön?
— Az égvilágon semmi – vontam vállat.
— Oké – válaszolt. Mintha egy kis csalódást éreztem volna a hangjában.
Keresztülsétáltunk a termeken. Figyeltem az arcát, meg se rezdült. Biztos vagy milliószor jött már ide az elmúlt 100 évben. Nem kell magam hibáztatnom, hogy rossz emlékeket ébresztek fel benne. Ugye?
Amikor a zeneszobába értünk egyből a szoba közepén álló zongorához lépett. Nem bírtam megállni, hogy neki ne szegezzek egy kellemetlen kérdést.
— Mért nem a másikon játszol?
— Hát, még a vadabb korszakomban abban téptem szét egy zenekedvelő sznobot – válaszolta, mintha ez tök természetes lenne. A hátamon feláll a szőr tőle, komolyan mondom.
— Ja, jó – feleltem cinikusan – Gondolhattam volna.
— Szóval milyen dalt szeretnél és kinek? – kérdezte miközben felemelte a zongora tetejét és leült mellé.
— Hát csak úgy egy lánynak – feleltem. Talán nem volt jó ötlet.
— Miféle lánynak? – pillantott rám érdeklődve.
— Semmi fontos, csak szeretném összetörni a szívét – próbáltam gonosznak tűnni – De ahhoz előbb meg is kéne nyernem.
— Összetörni? Alex, ugyan már… Nem vagy te ilyen.
— Tanulok tőled, drágám – simítottam meg a vállát – Kezdhetjük.
— Nos. Halljam a koncepciót. Mi van meg eddig? – kérdezte.
— Mosolyod oly édes akár a méz, szíved dobban egyet, s elvész az ész – kezdtem felidézni a naplóba írt sorokat.
— Ez nyálas – szakított félbe – és elcsépelt. Valami olyan kell, ami kifejez téged. Nem csupa közhely.
— Te a zenével foglalkozz! A szöveget majd intézem én.
— Mit szólnál ahhoz: Halott szívemnek te vagy bálványa?
— Ez nem is olyan rossz. És utána lehetne, hogy: Álmatlan életem minden vágya.
— Igen, ez egész jó.
Ez után hagytuk, hogy a művészet megragadjon minket és messzi tájakra röpítsen. Persze azért a dalba belekevertük, saját, halott lényünket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése