Halhatatlan 7

A

z utcák sötétek és nedvesek voltak. Nem sokkal korábban esett az eső, amit én „átaludtam”. Kevesen voltak az utcákon. Darklight City e része nagyon kihalt éjjelente. Főként családi házak találhatók itt. Amolyan igazi kertvárosszerűség.

      Néha minden ok nélkül besétáltam egy – egy kertbe és belestem az ablakokon. Minden nyugis volt. Az apák tévéztek, miközben az anyák mosogattak. A kisebb gyerekek már aludtak, a kamaszok a laptopjaikat bújták vagy zenét hallgattak. Nagymamák kötögettek, a nagypapák a teraszon pipáztak vagy régi történeteket mesélnek az unokáiknak.

      És akkor eszembe ötlött a családom. Régen mi is ilyenek voltunk. És most? Anya állandóan dolgozik, hogy legyen mit ennünk, már nincs is velünk. Sophie, az én kicsi Sophie – m. Josh – ra kell vigyáznia, míg én az egyetemen vagyok. Fél év alatt kellett újrarendeznünk az életünket. Kisebb házba költözni egy rosszabb környéken.

      Gondolataim folyamát egy érdekes nyekkenés zavarta meg. A hang irányába indultam. Érzékeim egy ház hátsó kertjébe vezettek. Átugrottam az alacsony kerítésen és hátraszaladtam. A nyekkenést nyöszörgés követte. Szétnéztem a kertben. A hang egy hatalmas rózsabokor irányából jött. Odaléptem.

—     Basszus – hallottam egy lány halk szitkozódását.

—     Minden oké? – léptem mellé a sötétben.

      Nem láttam, csak annyit, hogy elég furcsa pózba görnyedve áll, félig fennakadva a rózsára. Biztosan a frászt hoztam rá. Kuncogni kezdtem.

—     Úgy tűnik? Inkább segíts – pörkölt rám. Akkor mégsem ijedt meg?

—     Rendben – válaszoltam és kiszabadítottam a tövisek fogságából.

—     Kösz – válaszolta – Uh – pillantott a bal karjára.

—     Semmi baj, oké? – mondtam inkább magamnak. Kicsit pánikba estem a mély karcolások és bőrébe állt tövisek láttán.

—     Nem, nincs rendben – húzódott el tőlem – Vannak még hasonlóan hasznos mondataid?

—     Csak oldom a feszültséget – mentegetőztem.

—     Hát, nem megy valami jó.

—     Jobb lenne, ha azt mondanám, hogy le kell vágni? – kezdtem felhúzni magam.

—     Akkor legalább elkönyvelném, hogy hülye vagy – válaszolta és a karom alatt átbújva elindult az utca felé.

—     Ugye nem akarsz átmászni a kapun? – indultam utána – Ilyen karral?

—     Mi közöd hozzá? Egyébként is, mit keresel a kertünkben? – szegezte nekem ezt az elmés kérdést, hogy sarokba szorítson.

—     Erre sétáltam és meghallottam a puffanásod hangját.

—     Olyan hangos volt? – vesztette el magabiztosságát.

—     Nem, annyira nem. Csak jó fülem van – kacsintottam.

      Ahogy közelebb értünk az utca fényeihez megszemléltem a lányt. Olyan 165 centi magas volt. A haja fekete volt, olyan, mint az enyém. Szemei nagyok és sötétbarnák. Az alakja sem volt semmi. Egyből arra gondoltam, hogy egy kis flört belefér a ma estémbe. Ez nem volt benne Rebecca szabályzatban, ha jól emlékszem…

      Követtem a ház előtti verandájukra, ahol az asztal alól előhúzott egy gitártokot. Kivett belőle egy apró kulcsot és a hátára kapta a tokot. A kapu felé indult. Kinyitotta, de nem ment ki rajta, hanem megállt. Én is így tettem.

—     Nem akarsz kimenni? – ripakodott rám – Vagy még eltöltenél egy kis időt a kertünkben?

—     Hát, ha itt maradsz, akkor szívesen – dobtam be ezt az eléggé lejárt csajozós dumát. Látszik, beleszoktam már, hogy van barátnőm… Vagyis volt.

—     Megtennéd, hogy valamikor máskor próbálsz meg felszedni? Erre most tényleg nincs időm – vágott vissza és meglökött, hogy menjek ki a kapun. Nem ellenkeztem.

—     Hova sietsz ennyire, ha szabad megtudnom?

—     Nem, nem szabad – válaszolt.

—     De a sebeid…

—     Semmi bajom – szakított félbe.

—     Egy gitárosnak jobban kellene vigyáznia a karjára, nem gondolod?

—     Mit érdekel ez téged? – indult el. Követtem.

—     Nem érdekel – vontam vállat.

—     Akkor mért jössz velem? – csipkelődött megint.

—     Csak segíteni akarok. Én… orvos vagyok – vágtam rá végül.

—     Orvos? – állt meg – Na, jó. Mit lehet tenni?

      Remek. Mesterien értek ahhoz, hogy kínos helyzetbe sodorjam magam. Most mit mondjak ennek a lánynak? Most össze kéne, hogy állítsak, egy komplett diagnózist vagy csak üssem el egy poénnal. Jobb, ha megteszek minden tőlem telhetőt.

      Finoman megfogtam a karját, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki. Vizsgálgatni kezdtem a sebeket. Voltak közöttük mélyebbek és kevésbé mélyek. Olyan is volt, amibe beletört egy-egy tövis. Sokáig gondolkoztam, mit is kéne csinálnom.

—     Na? – kérdezte türelmetlenül.

—     Nagy a fertőzésveszély, szóval, ha nem bánod, kiszívnám a sebeid.

—     Hogy mi? Minek?

—     Nem hagyjuk a fertőzött vér terjedését. De gyorsan kéne csinálnom – sürgettem.

      Nem szólt semmit, csak bólintott. Az arcomhoz emeltem a karját. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy kényelmesen elérje. 25 centi magasságkülönbség azért megnehezíti a dolgot. Ajkaimat egyenként a sebekre nyomtam és szívni kezdtem. Éreztem a vér ízét a számban. Nem olyan volt, mint amilyet megszoktam. Érdekes utóíze volt. Innen tudtam, hogy mérgezett. Amikor az íz kitisztult továbbhaladtam egy másik sebre. Így végig az egész karján a csuklójától a válláig. Néha finoman felnyögött, ha fájt neki. Amikor végeztem elengedtem. Mélyet sóhajtott.

—     Kész? – kérdezte.

—     Fájt? – feleltem kérdéssel.

—     Egy kicsit – legyintett, majd már hátat is fordított.

—     Van egy szemöldökcsipeszed? – ragadtam meg a karját, hogy visszatartsam. A fájdalomtól felszisszent.

—     Uh. Bocsi.

—     Semmi gond. Egyébként van. De minek az neked?

—     Vannak a sebeidben tövisek. Kiszedném – mosolyogtam angyalian.

      Láttam a meghökkenést és az enyhe félelmet az arcán, de azért benyúlt a gitártokba és előkapott egy szemöldökcsipeszt. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem is gitárt tart benne, hanem egy ócskásboltot.

—     És hova sietsz ennyire? – kérdeztem ismét, miközben nekiestem a sebeknek.

—     Próbára – válaszolt kurtán.

—     Próbára? Ilyenkor? Legalább éjfél – lepődtem meg.

—     A szüleim nem örülnek neki, ezért titokban járok. Au! – nyögött fel hirtelen.

—     Sajnálom. Még egy van. Ez a legnagyobb.

—     Csodálatos – morgott.

      Igyekeztem minél finomabban csinálni, de a kis dög makacskodott. Jól bele volt épülve a lány barna bőrébe. Egy-egy szerencsétlen próbálkozásomkor erősen belemarkolt a vállamba, ezzel kissé összegyűrve az ingem. Nagy nehezem kihúztam az utolsó tövist is. Rápillantottam a lányra. Barna szemei könnyesek voltak.

—     Köszi – törölte meg szemét az egészséges kezével.

—     Ugyan már, semmiség. Bármikor. De azért reméljük, nem fordul elő többször.

—     Ja – mondta.

—     Gondolom, sietned kell. Késésben vagy – mosolyogtam kissé szomorkásan.

—     Ha van időd, elkísérhetsz. Legalább nem fogok unatkozni az úton – csillantotta meg fehér fogait.

—     Nem látom akadályát – vidultam fel – Akkor most már megpróbálhatlak felszedni? – kérdeztem, tettetett félelemmel a válaszától.

—     Ha csalódni szeretnél – kacagott – Sandy vagyok – nyújtott kezet.

—     Alex – fogtam meg finoman, nehogy kárt tegyek benne – Még jó, hogy a bal karod sérült meg.

—     Mért? – kérdezte értetlenkedve.

—     Mert akkor ki kellett volna hagynunk a kézpettinget – viccelődtem egy filmből ellesett idézettel – Szóval Sandy. Szép neved van.

—     Köszönöm – mondta kedvesen – És mondd csak Alex, mit csinálsz ilyenkor idekint.

—     Csak felfedezem a várost. Nemrég költöztem ide. Te vagy az első, akit megismertem – füllentettem.

—     Oh, ez nagy megtiszteltetés. És mondd csak, Dr. Alex, szereted a zenét?

—     Én? Ne hülyéskedj! Odavagyok érte. A második legnagyobb szerelmem.

—     És mi az első? – kérdezte.

—     Az a poszt még kiadó. Pályázhatsz rá, ha szeretnél és méltónak érzed magad.

—     Oh, köszönöm. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna – mondta szarkasztikusan – És játszol valamilyen hangszeren?

—     Éppenséggel volt egy bandám – mondtam – Még a régi… lakhelyemen.

—     Oh, és mit csináltál benne? – láttam az érdeklődést végigfutni az arcán.

—     Énekeltem és elektromos gitároztam.

—     Tényleg? – csapta össze kezeit az elragadtatástól – Ez csodálatos! Majd játszhatsz nekünk.

—     Mi? – akadtam ki – Kizárt!

—     Most mért? Biztos nagyon jó vagy – lökött oldalba.

—     Biztos, hogy nem – válaszoltam kissé zavarodottan.

—     Én látok benned fantáziát – kacsintott rám.

—     Hát, én nem – kuncogtam gyermeki zavaromban.

—     Istenem! – pillantott rá az órájára – Elkések! Siess! – kezdett el rohanni én pedig igyekeztem emberi tempóban követni őt.

S

andy csapata már várhatott egy ideje ránk. A próbaterem egy sötét raktárhelyiség volt. Nem a legjobb akusztikával. De még így is jobban nézett ki, mint a mi próbatermünk. Volt idebent egy hatalmas dobkészlet, egy kétsoros szintetizátor, egy basszusgitár és egy elektromos gitár.

      Három srác ült egy asztal körül. Nagyot néztek, amikor meglátták, hogy Sandy - vel tartottam. Kíváncsi voltam, hogy közülük hányan vannak ráindulva a kislányra.

—     Hello, srácok! – törte meg Sandy az egyre kínosabbá váló csöndet.

—     Hali! – válaszoltak kórusban – Ki az új barátod?

—     Ő itt… ümm… Alex – mutatott rám – Ők itt Matthew és Jake – mutatott egy szőke hajú, barna szemű, megszólalásig hasonlító ikerpárra – Ő pedig Adam – intett a vöröses hajú, kék szemű fiúra. Mind fiatalabbak voltak nálam.

—     Hello – intettem kedvesen. Az ikrek visszaintegettek, Adam pedig a szemét forgatta. Látszott rajta, hogy nincs oda az ismerkedésért.

—     Hol van Mark? – kérdezte Sandy, miközben lepakolt a srácok elé.

—     Kiugrott a mosdóba – válaszolta Jake. Vagy Matthew?

—     Képzeljétek, Alexnek van egy bandája és énekelni fog nekünk.

—     Nem… én nem – kezdtem zavarodottan makogni.

—     Dehogynem. A színpad a tiéd.

—     Sandy, én komolyan nem.

—     Ne legyél szégyenlős! – kacsintott rám bájosan.

—     Ja, menj – lökött meg hátulról Matthew. Vagy Jake?

      Nagy nehezen odalökdöstek a mikrofonhoz. Sandy pár perc alatt bedugta elektro-akusztikus gitárját és a kezembe nyomta. Végigpengettem a húrokat és valami frappáns dalon kezdtem gondolkodni. Valami ismertet vagy saját szerzeményt? Végül a mikrofonhoz léptem és énekelni kezdtem egy régen elfeledett dal refrénjét.

Az életed csupán egy pillanat,

Te elmehetsz, de e dal megmarad.

Szemeid takarhatja szemfedő,

Nélküled túl nehéz lesz a jövő.

Tested a rideg földbe veszett el,

Lelked pedig majd engem vezérel

Bennem él az összes tanításod

Valóra váltom majd minden álmod

Büszke vagyok, hogy a fiad vagyok

      Finoman lezártam egy akkorddal, majd körbenéztem a hallgatóságon. Engem mindig megindít ez a dal, ezért nem szoktam énekelni. A legmélyebb érzéseimet írtam bele.

      Sandy arca elfátyolosodott, Adam elragadtatva nézett, az ikrek pedig hasonlóan megrendült arckifejezéssel álltak egymás mellett.

—     Na, hogy tetszett? – kérdeztem vidámabb hangnemben.

—     Nagyon szép volt – súgta Sandy.

—     Lélegzetelállító – súgta Adam.

—     Ja, jó vagy apám – mondta valamelyik iker, a másik pedig bólogatott.

      Nem mondtak semmi többet. Pár percig csönd volt. Én visszaadtam a gitárt Sandy – nek és leültem egy üres székre.

—     Mi ez a temetői hangulat? – hallottam megy egy ismerős hangot a hátam mögül. Gyorsan odakaptam a fejem.

—     Na, végre – mondta Sandy – Már régóta várunk. Ő itt Alex – mutatott rám.

—     Te? – akadt ki a csávó teljesen.

—     Te? – akadtam ki én is. Az a srác volt ott, aki a mai nap folyamán betévedt a kastélyba – Mit keresel itt?

—     Ez a bandám. Te mit keresel itt?

—     Én csak – kezdtem mentegetőzni.

—     Ma este futottunk össze – vágott közbe Sandy – Ti ismeritek egymást?

—     Igen – mondta Mark – Ő az az üzletember, aki megvette a vámpírkastélyt – uh… basszus, ebből balhé lesz.

—     Nem, az lehetetlen. Ő orvos – mondta Sandy.

—     Orvos? – szólt közbe Adam – Azt hittem énekes?

—     Hagyjátok ezt! - szóltam közbe – Nem vagyok üzletember. A nagybátyám az, övé a kastély. Nem vagyok orvos, csak azért mondtam, hogy hagyd, hogy segítsek. És nem vagyok énekes sem. Csak volt egy amatőr bandám.

—     Akkor mi vagy? – kérdezte Mark, kissé dühösen.

—     Hát nem látod – szólt közbe Sandy, mielőtt kimenthettem volna magam – Egy hazug.

      Ez a szó olyan volt, mintha négyszer fejbelőttek volna. Sandy mérgesen rám pillantott és kiviharzott az ajtón. Követtem, otthagyva a többieket.

      Amikor kiértem nem láttam sehol. Kénytelen voltam a női parfüm illatát követni a raktárak mögé. Egyre sötétebb lett. Nem ismertem a helyet, ezért rossz érzésem volt. Féltem, hogy esetleg valami baja esik miattam.

      Amikor hátra értem, megláttam. A falnak támaszkodva állt és engem figyelt. Elindultam felé. Amikor elég közel értem megszólaltam.

—     Sandy, én… - kezdem volna bele, de elhallgatatott.

      Száját a számhoz nyomta, de nem csókolt meg, csak egy nedves puszit nyomott az ajkaimra és már el is húzódott.

—     El van felejtve – mondta és megpuszilta az arcomat is.

—     Rendben – simogattam meg az arcát.

—     Most vissza kell mennem. Ha még akarsz látni, hívj fel. Itt a számom – nyomott a kezembe egy tömeggyártású cetlit.

—     Minden pasinak ilyet adsz? – kérdeztem.

—     Nem, csak azoknak, akik tudnak énekelni – kacsintott – szia! – súgta és megpuszilta a kulcscsontomat.

—     Még találkozunk – mondtam.

      Gyors léptekkel sietett vissza a próbaterem felé, én pedig hátulról néztem. Már vagy 10 méterre volt, amikor visszafordult.

—     Alex, sajnálom, ami az apáddal történt.

      És már el is tűnt. Nem tudtam, hogy honnan gondolja, hogy az apukámról éneklek, de ez nem is fontos. Mindent egybevetve csak annyit tudtam mondani: Ez az!