M |
ár harmadik zacskónál tartottunk. Meglepően jót lehetett beszélgetni Rebecca – val. (Ha túl tud lépni az ember a beszólásain.) A konyha egyébként elég régies volt, amitől kicsit kirázott a hideg. Fura olyan helyeken járkálni, ahol olyan emberek éltek, akik már halottak. Ezt említettem Rebecca – nak is. Erre azt válaszolta, hogy ő azoknál az embereknél is jóval idősebb, ami jó indoknak tűnt, hogy ne görcsöljek ezen.
— És milyen volt ideköltözni? Könnyű volt beilleszkedni a családba? – kérdeztem, de láttam, ahogy elkomorul az arca.
— Nem – nyögte oda és láttam, ahogy más témán kezd agyalni.
— Sajnálom, én nem akartam. Ha nem akarsz róla beszélni…
— Akkor rám nézel a kiskutya szemeiddel és azt mondod, bízhatok benned?
— Nem éppen ezt akartam mondani… - szégyelltem el magam, hogy így tudja, mi jár a fejemben. Francba!
— Ha annyira tudni akarod, elmesélhetem… De nem egy szép történet – mondta még mindig komoran.
Csak bólintottam, hogy nem zavar. A sarokból előhúzott egy széket és mutatta, hogy üljek le. Úgy tettem. Odasétált a hatalmas bárszekrényhez és mindkettőnknek whisky-t töltött. Ő egy nyeléssel lehúzta az egészet. Meglepődtem kicsit, de ha ez így könnyebb neki…
— Rendben. Amikor 1915-ben idejöttem akkor az egyik testvérem leszármazottjaihoz költöztem. Azt mondtam, egy távoli unokatestvér vagyok, akinek meghaltak a szülei és menedéket keres. Ez igaz is olt, csak elkésett 350 évet. Idős házaspár voltak, gyermek nélkül. Szívesen fogadtak. Megkaptam azt a lakosztályt, ahol nemrég voltál. Csodálatos volt. Egész életükben a nem létező lányuknak tartogatták. Szentimentális, ha engem kérdezel – töltött megint magának, ismét lehúzta, majd folytatta – Szóval oda költöztem be. De tudod, nehéz titokban tartani, ha vámpír vagy. Egy idő után feltűnt nekik, hogy nem mozdulok ki nappal, csak a lakosztályomban vagyok, bezárkózva. Éjszakánként pedig eltűntem, hogy táplálkozzak… vagyis ehessek, bocsi – mély levegőt vett – Ami pedig csak pont volt az i-n, hogy előkerült egy régi festmény az 1550-es évekből… rólam. Ekkor már nem volt nehéz kitalálniuk mi is vagyok. Egy nap berontottak hozzám két férfi kíséretében. Éppen aludtam. Láncokkal az ágyamhoz kötöztek és az ablakhoz toltak. A nap egyből égetni kezdte a bőröm. Ez volt a bizonyítás. Persze halálra rémültek és elszaladtak. Tudtam, hogy csak perceim vannak hátra. Tennem kellett valamit, miközben egyre gyengültem. Egy régi emlék tartotta bennem a lelket. Így sikerült kettészakítanom a láncot és nagy nehezen kiszabadulni a fény fogságából. Nem tudtam mit tegyek. Az emberek után eredtem. Megragadtam őket és bevittem a fürdőmbe. Mind a négyen könyörögtek az életükért. De túl sokat tudtak… Menniük kellett. Akkoriban már nem volt nehéz találni egy ügyes vegyészt, akitől sósavat szerezhettem. Emlékszem, hogy beleöntöttem a tömör arany kádba, majd egyenként megfürdettem őket benne. Hosszú és fájdalmas haláluk volt, mintha vámpírként égtek volna el a napon. Nem tettem volna meg, ha nem lett volna muszáj – kezdett remegni.
Felugrottam és odaléptem hozzá. Magamhoz öleltem. Kettőnk közé helyezte a kezét és finoman eltolt.
— Nem kell ez – rázta meg a fejét.
— Tudom – válaszoltam – De szeretném – karoltam át ismét.
Hagyta, hogy magamhoz öleljem. Abban a pillanatban nem tűnt olyan távolinak, idegennek. Pár percig élveztük a pillanatot, majd elengedtem.
— Rendben… - mondta – Most te mesélsz.
— Mégis miről?
— Apukádról - felelt. Megfagyott bennem a már amúgy is megfagyott vér.
— Honnan tudsz te róla?
— Tudod, amikor azzal a csajjal beszéltél… beszélt anyukádról meg a testvéreidről. Apukádat nem említette.
— Hogy – hogy feltűnt?
— Figyelek rád, okoskám – forgatta a szemét.
— És mi van, ha nem akarok beszélni róla?
— Rád nézek a kiskutya szemeimmel?
— Ne… inkább ne – mosolyodtam el – Legyen – Vettem mély levegőt – Tök normális család voltunk. Persze nem voltunk tökéletesek. Volt, hogy anyámék veszekedtek, én kamaszodtam, az öcsémre még felügyelni kellett. De mindenen túl tudtunk lépni. Olyan másfél éve nyaralni mentünk. Apa vezetett. Az autóban köhögő roham jött rá. Belerohantunk egy fába. Én, anyukám és a húgom pár karcolással megúsztuk, de apa és Josh kevésbé voltak szerencsések. Korházba szállították őket. Josh-t a fején érte az ütés. Megvakult. Apa gerince pedig eltört. Deréktól lefelé megbénult. De nem ez volt a legrosszabb. Az egyik felvételen előtűnt egy tumor a tüdejében. Fél év alatt elvitte. Szörnyen szenvedett az utolsó időben. Ez egy éve volt. Azóta még nem jöttünk teljesen rendbe. Az öcsém már egészen hozzászokott, hogy nem lát, de a húgom és anyám még nem dolgozták fel. Szükségük lenne rám – nyeltem el a mondat végét. Fájt kimondani. Tudtam, hogy nem lehetek velük. Már soha többé.
— Sajnálom – súgta Rebecca.
— Köszönöm – válaszoltam.
Pár másodpercig hallgattunk, majd valami csattanásféleséget hallottunk az előcsarnokból. Kérdőn néztem Rebecca – ra.
— Valószínűleg megint valami idióta, aki fogadott, hogy be mer jönni a boszorkány barlangjába – mérgelődött.
— Elintézem – legyintettem. Legalább túléli a gyerek. Szupervampireman akcióban…
A |
z előtérben senki nem volt. Áh… remek. Még kajtathatom is. Nem volt túl sok kedvem hozzá. Úgyis rá fogom hozni a frászt. Vagy legalább összeismerkedek egy emberi lénnyel, akinek Rebecca nem tépi ki a szívét. Ez azért jó gondolat.
Egyből az első emeletre mentem. Magamból kiindulva kezdtem ott keresni. Siettem és még időben odaértem. A két ajtó között állt, hezitálva, hogy merre induljon. Lazán nekitámaszkodtam a falnak és odaszóltam.
— A bal oldali zárva lesz… a jobb oldalit meg nem javaslom. Viszont van egy kripta meg egy kínzókamra a pincében.
Olyan lassan fordult hátra, mint akinek kőből van a teste. Nem volt magas, sem izmos. 175 cm körüli, 45 kilós gyerek. Kopottas szőke hajjal és ijedt kék szemekkel.
Rám pillantott. Hallottam, ahogy kihagy a szívverése. Nem rám számított. Igazából megértem Rebecca – t. Jó embereket ijesztgetni.
— Oh, bocsi. Nem akartalak megijeszteni. Pestis vagyok, az apokalipszis harmadik lovasa. Éppen kártyázunk a srácokkal. Nincs meló ilyenkor. Beszállsz?
— Hol van a boszorkány? – sziszegte mérgesen, sértetten és félve… komplex egy jellem.
— Sajnálom, de rossz helyre jöttél. A Roxford a szomszéd utcában van, a jeti pedig nincs itthon. Talán vissza kéne jönnöd később.
— Te is vámpír vagy? – rebegte.
— Persze. A Szépség és a Szörnyeteg pedig az emeleti szobában kufircol. Gondoltad volna, hogy a domináns játékokra izgulnak?
Feltűnt, hogy elég nagy hülyeségeket beszélek. Csak a whisky lehet az oka. Most meg szegény csóka szívja meg.
— Egyébként Alex vagyok – nyújtottam kezet, figyelve, hogy árnyékban maradjak – A kastély új tulajdonosa. Bárkit is keresel, biztosíthatlak, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik az épületben.
— Mark – ragadta meg a kezem – Nem akartam megzavarni, csak szívatásból küldtek be. Ne jelentsen fel, kérem.
— Ugyan már, Mark. Eszem ágában sincs – mosolyogtam kedvesen – Mi is csináltunk hasonlókat. szóval mi lenne a feladatod?
— Hát, a helyi legenda úgy tartja, hogy egy vámpír él itt. Egy ilyen gót nőci. Az ő egy ruhadarabját kellene elvinnem.
— Jaj, emlékszem. Tőle vettem meg a kastélyt. Hagyott itt pár cuccot. Megnézhetem, hogy miben tudok segíteni – ajánlkoztam.
— Ne fáradjon – legyintett – annyira nem fontos.
— Nem fáradtság. Várjon itt. Kérem, ne mászkáljon el. Itt könnyen eltévedhet – figyelmeztettem, mire bólintott.
Nagyon reméltem, hogy Rebecca ruhája még mindig a szobám padlóján fekszik. Akkor oda tudom adni szegény gyereknek és villoghat a haverjai előtt. Mindenki jól jár vele.
A ruha szerencsére ott volt. Nem tudtam mennyire fontos ez a darab Rebecca – nak, de ezt a kockázatot vállalom. A bajtársiasság a fő.
Gyors léptekkel haladtam. Nem maradhattam el túl sokáig, a fiú ugyanis pontosan olyan pózban állt, mint amikor elmentem. Kíváncsian nézett rám, amikor megjelentem a ruhával.
— Ezt találtam – hajítottam felé – Remélem, megfelel.
— Tökéletes – válaszolt – Köszönöm. Hogyan hálálhatom meg?
— Hirdesse, hogy ez nem kísértetkastély, hanem egy külföldi cég raktára.
— Rendben – bólintott – Még egyszer köszönöm.
— Én köszönöm – intettem és hallgattam, ahogy leviharzik a lépcsőn, ki az ajtón és elfut oda, ahol a haverjai várják.
Nagyon örültem, hogy ilyen jól elintéztem a dolgot.
— Ez ügyes volt – hallottam Rebecca elismerő hangját a hátam mögül – Mr. Üzletember. Hogyan hálálhatnám meg, hogy lekoptatta ezeket a merész suttyókat?
— Nem is suttyók, csak bátornak akarnak tűnni a haverjaik előtt.
— Ez minden pasi életfeltétele?
— Mért, mi lenne? Így tisztelnek.
— Aha… Régen a hölgyek előtt akartak bátornak tűnni. Nem volt ilyen gyerekes erőfitogtatás.
— És a nőknek nem voltak jogaik… Valamit valamiért.
— Ebben van valami – gondolkozott el.
— Mesélsz a családodról? – kérdeztem. Valamiért nagyon szerettem, ahogy mesél. Órákig képes lettem volna hallgatni élénk történeteit letűnt korokról.
— Majd egyszer. Elég időnk van, nem igaz? – mosolygott.
— De igaz – bólintottam kissé csalódottan – És, mi lesz most?
— Nem akarsz aludni egy keveset? – kérdezte – Biztosan fáradt vagy.
— Mi lenne, ha feljönnél egy fél óra múlva. Addigra rendet rakok – kacsintottam.
— Aludni? – húzta fel szemöldökét gyanakodva.
— A végén úgy is az lesz belőle – mosolyodtam el.
— Akkor fél óra múlva, Mr. Üzletember – intett és már el is tűnt a lépcsőn.
R |
ebecca mocorogni kezdett a karomban. Jó volt hallgatni, ahogy szuszog. Émelyítő volt édeskés illata. Megragadtam a csuklóját és a számhoz emeltem. Puszilgatni kezdtem az ütőerét. Nehéz volt belegondolni, hogy szíve nem pumpál forró vért ereibe. Ahogy az enyémekbe sem.
Finoman felmordult, majd feltornázta magát a mellkasomra. Könnyű volt, alig éreztem, hogy ott van. Meztelen hátát kezdtem simogatni. Ezt finom nyöszörgéssel köszönte meg. Csöndben feküdtünk pár percig.
— Na, jó. Ennyi járt neked – támaszkodott fel.
— Muszáj neked minden jó pillanatot megzavarni? – panaszkodtam.
— Hát… - gondolkodott el – Igen. Benne van a munkaköri leírásomban.
— Hát ez csodálatos – válaszoltam.
— Nem kéne ennyit panaszkodnod – kacsintott rám, miközben felállt.
— Huh… - nyögtem. Teljesen meztelen volt.
— Mi az? – pillantott rám érdeklődően.
— Csak azon gondolkoztam, hogy hol harapott meg a vámpír, aki átváltoztatott.
— Itt – helyezte tenyerét a baloldali csípőjére.
— Aha – suttogtam, miközben megnyaltam az alsó ajkam – Azt hittem, hogy az erkölcsös hölgyek akkoriban nem vetkőztek le csak úgy férfiak előtt.
— Miből gondolod, hogy erkölcsös hölgy voltam?
— Ja – horkantam fel – Így már érthető.
— Egyébként házas voltam – vetette oda.
— Hogy mi voltál te? Házas? Viccelsz velem, ugye?
— Nem. Gyerekeim is voltak.
— Aha, úgysem hiszem el.
— 18 évesen lettem vámpír. Az akkor már vénlánynak számított.
— Pontosan egy vénlánynak tudlak elképzelni – nevettem ki.
— Ez kedves. 15 évesen mentem hozzá egy 45 éves férfihez. Birtokos volt, gazdag. Két fiúgyermekünk lett.
— És hogy lettél vámpír? – faggattam.
— Hosszú történet – válaszolt – Hamarosan leszáll az éj. Tudod mit? Kimenőt kapsz ma estére. Szórakozz!
— Komolyan? – örültem meg hirtelen.
— De a szabályok még így is érvényesek! – figyelmeztetett – nehogy azt hidd, hogy nem tudom meg, ha rossz fát teszel a tűzre. Nem akarok egész hátralévő életemben, és az elég hosszú idő, utánad takarítani. Világos?
— Világos – szalutáltam.
— Aha… - morgott – Ezt már tegnap is hallottam.
Bűnbánóan lesütöttem a szemem. Ő csak legyintett, majd felkapkodta a ruháit és kiviharzott. Ismét egyedül maradtam. Most már tényleg meg akartam ejteni azt a tervezgetett sétát. Nem kéne emberek közé mennem, nehogy kísértésbe essek.
Felkaptam a tegnapi szerkóm egy másolatpéldányát. Gratulálok, Rebecca… Mindenből ezret vettél, de csak egy fajtát. Valahogy el kellene jutnom vásárolni, de csak egy helyet ismertem a városban, ami nyitva van ilyenkor. Turkálóban azért mégsem fogok vásárolni. Nem mintha olyan sok pénzem lenne, de majd kérek Rebecca – tól. Vajon becézhetném „Becca”- nak? Nem, valószínűleg letépné érte a fejem. Nem éri meg a kockázatot…
Kimentem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Fekete tincseim össze – visszaálltak. Beletúrtam párszor a szőrkupacba a fejemen, ami ettől normális formát öltött. Világoskék íriszem körül kissé piros volt a szemem, de nem voltam biztos benne, hogy a fáradtságtól vagy a testi változásaimtól ilyen. Nem is számított. Kigomboltam az ingem és megszemléltem magam a tükörben. Elégedetten konstatáltam, hogy jó pár izomköteg felkerült rám, amióta az éjszaka gyermeke lettem.
Elhagytam a fürdőt, majd az ablakhoz sétáltam. A tegnapi esésem emlékei felvillantak és jobbnak láttam, ha valami emberibb közlekedés módot választok.
Az ajtó felé vettem az irányt és lesétáltam a lépcsőn, olyan tempóban, ahogy azt még pár nappal ezelőtt tettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése