M |
ire visszaértem a diszkóba már jóval kevesebben voltak. Berohantam, hogy megkeressem Rebecca - t. A táncparketten már csak néhány pár ropta. Megláttam a férfit, akinek Rebecca - val kellett volna foglalkoznia. Ott ült és iszogatott. Odarohantam hozzá. Nem is vett észre, csak ült ott és bámulta a falat.
— Hol a lány? – kiáltottam rá.
Beletelt pár percbe, míg feleszmélt. Bambán rám nézett. Majdnem lekevertem neki egy hatalmas pofont.
— A szöszi? Már vagy egy órája lelépett – vetette oda flegmán.
— Mi? Mért ment el?
— Nem tudom én – vont vállat – Azt mondta, hogy, idézem: „Az ő döntése”. És elviharzott.
— Mért nem állítottad meg?
— Én próbáltam, de azt mondta, kitépi a szívem. Hát érted. Az, meg a jó Istennek se kell. Mer’ jó csaj, de egy dugás nem ér meg egy életet. Ha engem kérdezel, jó nő. Nem tudom kire volt pipa, de az nagyon megszívta – kuncogott – Úgy forrt a dühtől, mint valami bogrács. Huhú. Nem lennék annak a bizonyos „ő”-nek a helyében.
Még tovább beszélt, de tudtam, ha nem akarok vérengzést rendezni, jobb, ha elmegyek. Nagyon megrémültem, hogy Rebecca tudja, hol voltam. Nem bánthatja Julie-t. Nem lehet az én hibám. Nem akartam Julie-hoz visszamenni. A kastély felé vettem az irányt. Gyorsabban futottam, mint azt el lehet képzelni. A szívem összeszorul és imádkoztam, hogy ne legyen Julie-nak semmi baja.
Már messziről láttam, hogy a kastélyban van fény. Talán még sem ment el hozzá. Még jobban gyorsítottam. Majdnem belehaltam ebbe az iramba, miközben csak Rebecca vérben forgó szemei jártak az eszemben. Nem bánthatta, nem lenne képes rá – nyugtattam magam.
Berontottam a főkapun. Még nem mentem keresztül rajta az előtt, de jobb dolgom is volt, mint erre koncentrálni. Össze – visszarohangáltam, hogy Rebecca – t keressem, de nem láttam sehol. Bánatomban lerogytam a lépcsőház aljában és ordítozni kezdtem:
— Rebecca, Rebecca! Ha itt vagy azonnal gyere ide!
Magas sarkúk kopogását hallottam meg. Nagy kő esett le a szívemről. Nem lehet ennyivel gyorsabb nálam. Maximum céltudatosabb.
— Mit akarsz? – kérdezte, miközben levonult a lépcsőről.
— Csak, hogy itthon vagy –e. Hiányoztál – mondtam kissé kérdő hangnemben.
Savanyú képet vágott és felém lépdelt. A fejét csóválta, elhaladt mellettem és intett, hogy kövessem. A bálterembe mentünk. Rámutatott egy székre, hogy üljek le. Így tettem.
— Nem tetszik, hogy ott hagytál… Egyedül kellett haza jönnöm. Mit csináltál? – huh… akkor nem tudja.
— Hát, csak sétáltam a városban. Körbenéztem. Jót tett.
— Aha. És mért nem szóltál? – kérdezte megbántottan.
— Nem akartalak megzavarni.
— Értem – bólintott. Ezt megúsztam!
Elindult kifelé a bálteremből egyenletes léptekkel. Határozottnak tűnt. Örültem, hogy minden rendben. Azonban visszafordult. A szemei vérben forogtak, szemfogai kicsúsztak ínyéből.
— Mégis mit képzelsz? Hogy félre vezethetsz engem? – kiabált. Az egész kastély az ő hangját visszhangzotta – Megszeged a szabályaimat és még csak fel sem vállalod. Ez lennél te? Hazug, áruló? Szánalmas vagy! Ráadásul egy gyilkos! Meggondolatlan gyilkos! Hogyan is fordult meg a fejedben, hogy elhiszem annak a részeg baromnak a dumáját? Hogy nem foglak követni? És hogy nem fogom végignézni, ahogy meghúzod az ex-barátnőd? És hogy nem foglak kellő képen megbüntetni érte?
— Mit tettél? – vicsorogtam én is. A félelem és a harag egyszerre tombolt az ereimben. Ketté tudtam volna szabdalni az egész világot. Ezt a nőt, azt a részeg férfit…
— Nem csak a kéjes fájdalom miatt képes nyögni egy nő. Öröm volt végignézni, ahogy ott vérzik el, azon a helyen ahol együtt voltatok. Megöltem őt, miattad! A gyilkos tehát közvetve te vagy! Remélem megérte a kis kalandotok, hogy az élet kihunyjon azokban a vidám szemekben. Te akartad így, engem nem hibáztathatsz. Figyelmeztettelek.
Minden egyes szó pengeként vésődött belém. Megölte őt, meghalt. Igaza volt, az én hibám. Gyűlöltem őt, mindennél jobban, kivéve saját magamnál.
Kirohantam a bálteremből, ki a kastélyból. Még volt jó pár órám hajnalig. Addig pusztítani, gyilkolni akarok. Következmények nélkül…
A fájdalmam olyan hatalmas volt, hogy nem gondolkodtam tisztán. És ezt sajnos pár ártatlan ember bánta.
M |
ár majdnem hajnalodott amikor visszatértem. Kis híján megelőztek a hajnal sugarai. Nem voltam éppen erőm teljében. Alig aludtam az elmúlt 24 órában. Bárcsak ne történt volna semmi az elmúlt 24 órában. Gyilkos vagy – visszhangzott Rebecca hangja a fejemben. Tudtam, hogy nem kellene annak lennem, de ez volt a döntésem, ezt választottam. Lehet, hogy tévedtem, és tényleg a vámpír élet való nekem. A megtorlás nélkül maradt rombolás és pusztítás. Amikor minden következmények nélküli és minden sötét.
Az éjszaka nem álltam meg egynél. Nem csak egy ártatlan embert vettem el a családjától. Gyerekek maradtak árván, feleségek özvegyen. Az én hibámból. Azt hittem Rebecca – t kell gyűlölnöm, azért mert ilyenné tett, de neki volt igaza. Ő csak egy más utat nyitott nekem. Lehetnék ugyanaz az ember, ha nem lennék gyenge. De az vagyok… Szánalmas.
Önző dolog volna egy öngyilkosság? Vagy gyáva? Nem mintha meg tudnám tenni, de fantáziálni róla, olyan, mintha álmodnék.
Nem tudom mi történt velem az éjszaka. Julie fontos volt nekem, de semmiképpen sem a legfontosabb. Együtt voltunk, mert ezt várta el mindenki. Összeszoktunk, de nem voltunk szerelmesek. Sohasem. És tessék… három embert vérbe fagyva, holtan találnak meg miatta. És hogy kinek ártottam ezzel a gyilkos hadjárattal? Magamnak, nekik… De semmiképpen sem annak, akinek ártani akartam. Sem Rebecca nem sínylette meg ezt, sem pedig a gonosz sors, aki csúnya tréfát űzött velem.
Beszélnem kéne Rebecca - val. Ő az egyetlen, aki lelket önthet belém vámpíros ügyekben és ő az egyetlen, aki a nap folyamán szórakoztatni tud. Ez persze önző dolog… ismét. Szörnyű ember vagyok. Vagyis vámpír. Szörnyű vámpír vagyok.
Nem akartam egzisztálni. Könnyebb lenne, ha lenne rajtam egy szublimációs gomb, és így nem kellene szembeszállnom a problémákkal.
Az lett volna a legjobb, ha felmegyek a szobámba és eltemetem magam. De nem akartam. Ridegebb hely kellett. Egyből eszembe jutott az első emeleti lakosztály, ami olyan rettenetesen félelmetes volt. Pont megfelelő lesz, hogy belesüppedjek egy kicsit az önsajnálatba és a magam utálásába. Nem tart majd sokáig, csak amíg újra le nem megy a nap. Akkor majd megpróbálok a vámpírok gyöngye lenni, hogy büszke lehessek saját magamra és ne akarjak napfelkeltekor egy fának kikötözve szénné égni.
L |
átni akartam Rebecca – t. Még mindig tiszta szívemből gyűlöltem, de ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem arról, amit érzek. Arról, aki lettem. Talán segíthet nekem… Bár ez esélytelen. A tegnapi balhé után nem hiszem, hogy előbújna, ha hívom. Meg kell keresnem.
Kezdett nyomasztóvá válni az ücsörgés abban a darabokra szedett szobában. Ekkor azonban csodálatos muzsika szűrődött ki a többi zavaró tényező közül. Valaki a távolban csellózott. Ugyanazokkal a mozdulatokkal, amikkel tegnap. Kezei puhán értek a húrokhoz, de mégis teljesen tiszta volt a hangzás. A vonót épp, hogy hozzáérintette a hangszerhez, mégis erőteljes volt a lüktetése.
Olyan volt, mintha újra életet lehet volna belém a zene. Mindig is imádtam, de úgy tűnik, most nagyobb szükségem van rá, mint eddig bármikor. Leheveredtem a földre és átadtam magam a képzeletemnek.
Valahol máshol jártam. A tengeren ringatóztam és éreztem, ahogy bőröm süti a nap. Kellemes érzés volt. Remélem, lebarnulok – gondoltam magamban. Szellő is fújdogált. Kellemesen hűsítette le felforrósodott bőröm. Nem éreztem semmi mást, csak nyugalmat és kiegyensúlyozottságot. Nem voltam többé szörnyeteg. Magam és a világ fölé emelt a muzsika. Egy angyal jászhatott azon a hangszerem. Kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődöm. Szívem minden egyes hanggal élőbb lett. Úgy éreztem újra dobog.
És akkor egy teljesen más helyre repített. Egy tisztáson hevertem a fűben. Éreztem a virágok illatát és egy lány édes bőrének eszenciáját. Magamhoz szorítottam finom, törékeny testét. Nem nyitottam ki a szemem, bármennyire is akartam látni az arcát. Nem ronthattam el az álmodozást kíváncsisággal. A teste forró volt. Olyan kellemesen meleg. Nem vágytam másra, csak, hogy haljam a hangját. Biztosan olyan csilingelő, mint a cselló felső húrjának hangjai.
Akartam őt, ott és akkor. De nem úgy, ahogy egy nőt akarok az ágyamba. Máshogy. Azt akartam, hogy súgja a fülembe, hogy minden rendben lesz, mert ő itt van velem és esze ágában sincs elmenni. Itt lesz, hogy lenyugtasson, amikor ki akarom tépni Rebecca minden egyes hajszálát. Hogy egy csókkal kigyógyítson a magányból.
Még jobban magamhoz húztam a képzeletbeli lányt és a fülébe súgtam:
— Ugye szeretsz?
— Persze, drágám – hallottam meg Rebecca cinikus hangját.
Ez azonnal kizökkentett az álmodozásból. Mindig bebizonyosodik, milyen érdes hatással van rám a zene. Teljesen szentimentálissá válok tőle. Amikor kinyitottam a szemem Rebecca ott guggolt mellettem és próbált elfojtani egy mosolyt.
— Várom – mondtam megadóan.
— Mégis mit? – értetlenkedett.
— Mit? Mit? A remekbeszabott beszólásod – morogtam.
— Ja! Az most nincs. A helyzet magáért beszél – vont finoman vállat – Egyébként is. Mit keresel itt?
— Egyedül akartam lenni – válaszoltam.
— Arra való a szobád.
— Nem volt kedvem oda menni. Tépelődtem egy kicsit.
— És hány?
— Mi hány? – értetlenkedtem most én.
— Hány embert öltél meg?
— Nem akarok erről beszélni – tiltakoztam.
— Pedig muszáj lesz. Csak így léphetünk tovább…
— Továbblépés? Mégis hova?
— Egy magasabb szinte.
— Miféle szintre? Belehalnál, ha világosan fogalmaznál?
— Igazából már halott vagyok, szóval, nem, nem halnék bele.
— Az agyamra mész! – kiáltottam rá.
— Huh… akkor már haladunk – kacsintott.
— Csodás! – morogtam.
— Szóval nem akarsz beszélgetni? – kérdezte végül.
— De! Mármint, ha nem baj.
— Dehogy baj. Az örökkévalóság áll a rendelkezésünkre.
— Kérnék még valamit.
— Hallgatom – mondta színlelt kíváncsisággal.
— Egy kis vért.
— Oké… Gyere velem! – intett.
Feltápászkodtam és utána indultam. Valószínűleg a konyhába megyünk. Ha jól emlékszem azt mondta, hogy ott tárolja a vérrel teli zacskókat.
— Szóval hány ember is volt? – kérdezte.
Megadóan sóhajtottam és mesélni kezdtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése