Halhatatlan 1

F

ogalmam sem volt, hogy hol vagyok, amikor magamhoz tértem. Eléggé szédültem és hányingerem is volt, de ez a tegnapi piának köszönhető. Fejfájásnak nyomát sem éreztem. Biztosan bevettem egy fájdalomcsillapítót elalvás előtt. Talán mégsem vagyok annyira hülye részegen, mint mondják.
      Eleinte nem tudtam kinyitni a szemeim. Az éles fény majdnem lyukat égetett a retinámba. Kénytelen voltam más érzékszerveimre hagyatkozni, de azok most élesebben működtek, mint eddig bármikor.
      Elsőként szippantottam egyet a levegőből. Dohos szaga volt és dohányfüst is érződött benne. Kissé fülledt volt, de semmiképpen sem volt kellemetlen. Egészen addig, amíg valami szörnyű bűz nem csapta meg az orrom. Csak ne kelljen a saját hányásomban ébrednem. Ezután hallgatóztam egy kicsit. Majdnem teljes csönd volt. Azért hallottam a távolban az autópálya zaját és azt is, hogy valahol, valaki csellózik. A hangból nagyon úgy tűnt, hogy egy fiatal lány gyakorol, talán a vizsgájára. De a legközelebbi hang egy halk szuszogás volt.
      Lassan kinyitottam a szemem. Háttal feküdtem egy asztalon, fölöttem magas mennyezet, méregdrága, régi, poros csillárokkal. Láttam rajta minden egyes porszemet. Régen nem használhatták. A fény kevésbé volt erős, mint az előbb, de még így is bántotta a szemem.
      Nagy nehezen felültem, hogy jobban körbenézhessek. Ez a mozdulat azonban nem volt kellemes. A csontjaim mintha újrarendeződtek volna a bőröm alatt. Hatalmasat roppant a gerincem, a nyakam és a vállam. Nem volt annyira fájdalmas, mint amilyennek hangzik. Így legalább jobban beláttam a terepet.
      Egy hatalmas bálterem ebédlőasztalán feküdtem. Körülöttem mindenféle kaják, mind romlottak. Legyek martaléka lett. Akkor ez volt az az elviselhetetlen szag. Olyan volt, mintha legalább két hete ott lennének. Kicsit arrébb csúsztam, nehogy megzavarjam a legyeket. Ekkor azonban belenyúltam valami folyékony cuccba.

      Rögtön odakaptam a fejem. Csak vörösbor volt. Felemeltem, hogy lenyaljam a kezemről. Az illata azonban nem volt szokványos. Megrészegített. Éppen hozzá akartam érinteni a nyelvem, amikor egy finom női hang rám szólt:

—     Nem tenném a helyedben – mondta.

      Egyből odakaptam a fejem. Nem számítottam rá, azt hittem egyedül vagyok. Ügyes megmozdulásom közben azonban leestem az asztalról és fejemet bevertem a kőpadlóba. Egyáltalán nem fájt, csak a kő repedt be ott, ahol a fejem hozzá ért.

      A lány csak kuncogott a hátam mögött. Óvatosan felálltam, hogy szemből is megvizsgálhassam.

      Egy vörös kanapén feküdt, szájában cigaretta. Egy hosszú, fekete ruha volt rajta, olyan, mintha egy zombi bálra készülne. Hosszú szőke haját fönt felfogta, alsó részei pedig a vállára hullottak. A sminkje fekete volt, kivillantak alóla smaragdzöld szemei. Vörös körmeivel lassan, de ütemesen kopogtatott az asztalon. Nem nézett rám. A falat bámulta. Olyan volt, mint valami gót bige.

      Meg akartam kérdezni, hogy ki ő, és hogy hogyan kerültem ide, azonban ismét megcsapta orromat a vörös nedű csábító illata a tenyeremen. Ismét az arcom felé közelítettem.

—     Nem tenném a helyedben – mennydörögte, már jóval hangosabban, de még mindig nem nézett rám.

—     És mért is nem? – kérdeztem – Egyébként is. Ki vagy te?

—     Folyton ezek az értelmetlen kérdések – pillantott rám – Ki vagy te? Mit akarsz? Hogy kerültem ide? – lassan felállt és elindult felém. Hátrább léptem, de egy pillanat alatt előttem termett. Alacsony volt. Magas sarkúban is másfél fejjel kisebb nálam.

—     Akkor megtennéd, hogy válaszolsz rájuk? – néztem rá követelődzően. Láttam mennyivel kisebb nálam. Nem lenne nehéz elintézni.

—     Majd idővel mindent megtudsz. Egyébként a kezeden vér van – mondta és egy pillanat alatt megragadta a kezem és lenyalta róla a vörös folyadékot – A te véred.

—     Na, jó, szivi – léptem hátrébb – Te teljesen bekattantál. Én most megyek – mondtam és sarkon fordultam.

—     Nem mehetsz! – kiáltotta utánam. Az izmaim abban a pillanatban megmerevedtek és megakadályozták az előrejutásom – Nem engedtem meg – mennydörögte. A falak visszaverték hangját és egy mély tónust adtak neki.

—     Ez nem vicces – fordultam hátra – El akarok menni – kiáltottam rá.

Ördögien elmosolyodott.

—     Menj! – intett a hatalmas, nyitott ablak felé.

—     Itt nincs ajtó? – kérdeztem bunkóbban a kelleténél.

—     Az úriembereknek – válaszolta, majd hátat fordított.

Nem tűnt magasnak az ablak. Ki tudtam volna rajta mászni.

      Azonban amikor beléptem a fénybe az rettenetesen elkezdte égetni a bőröm. Mintha sósavval kenegettek volna. Felüvöltöttem és összerogytam. Azt hittem ott halok meg, azonban valami erős megragadta az ingem gallérját és kirántott a fényből, belökve engem egy sötét sarokba. Még mindig sziszegtem a fájdalomtól, amikor felpillantottam. A gót csaj állt tőlem egy méterre és lenézett rám. Bal szemöldökét felhúzta és ajka mosolyra görbült. Nem tudtam megszólalni. Csöndben állt és várta, hogy összeszedjem magam.

—     Ez… meg… mi volt? – nyöszörögtem.

—     Mi nem mehetünk a fénybe, mert elégünk – vont vállat.

—     Hogy mi? Ezt hogy érted?

—     Ne mondd, hogy még csak nem is sejted… - kuncogott.

—     Na, jó. Teljesen megbolondultál – pattantam fel. Hihetetlen gyorsan elmúlt a fájdalom.

—     Rendben – vont finoman vállat – Ha nem hiszel nekem, akkor elpusztulsz. Te döntesz, hogy megér – e egy próbát.

—     Még mindig nem hiszem, hogy normális vagy – léptem közelebb hozzá – De nem veszíthetek semmit.

—     Azt senki nem mondta, hogy normális vagyok. Most pedig gyere. Lemegyünk a pincébe.

      Kézen fogott és elkezdett finoman húzni. Szinte repültünk, olyan gyorsasággal haladtunk lefelé. Ellen akartam állni, de rájöttem, hogy nem lett volna értelme.

—     Egyébként Alex vagyok – mondtam neki.

—     Igen, tudom.

Hát, ennyit arról, hogy úriember akarok lenni.

T

eljes sötétben sétáltunk, de mégis tudtam, hogyan néz ki a helyiség, amiben tartózkodom. Éreztem. A falak márványból készültek, akárcsak a padló. Éreztem még rothadozó fa szagát és valami másfajta bűzt is. Ahogy az agyamban kutattam valami értelmes magyarázat után, beugrott.

—     Ez egy kripta? – akadtam ki.

—     Igen – válaszolt a csaj halál nyugodtan – Megtennéd, hogy nem nyávogsz? Nem férfias.

Mielőtt megvédhettem volna férfiasságom egy fáklya lángja lobbant fel, bevilágítva az egész helyiséget. Ahogy gondoltam, a falak mellett, polcokon feketére festett fakoporsók feküdtek. Legalább húsz darab.

—     Mi az isten ez? – kérdeztem fenyegetően.

—     A családom, baromarc – vágta oda, majd felém dobta a fáklyát. Meglepően könnyű volt elkapni – Vigyázz a tűzzel, még megégeted magad.

      Jobbnak láttam nem válaszolni. Millió megválaszolatlan kérdésem volt még, de nem jött még el az alkalom, hogy feltegyem. Ő sem szólt többet, csak elindult befelé a sötétségbe.

      Egy tömör márvány fal felé közeledünk. Remélem, nem vagyok szellem, hogy ezen egyszerűen át kellene tudnom kelni. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, rám pillantott, majd lenézően megrázta a fejét. Egy pillanat alatt eltűnt, a másik pillanatban egy kis ajtó nyílt a falon. Titkos átjárók? Most komolyan… A vidámparkban vagyok?

      Nemsokára a csaj is visszatért. Belépett a szűk folyosóra, én pedig utána. A hullaszag egyre messzebbről érződött, innen tudtam milyen gyorsan távolodunk.

—     Észrevettem, hogy neked fizikai fájdalom bármilyen kérdésemre válaszolni, de itt az ideje, hogy elmondd hova megyünk! – igyekeztem bizonytalanságom, haraggal leplezni. Nem lett volna „túl férfias”.

—     Én pedig látom, hogy neked fizikai fájdalom csöndben maradni – vágta oda félvállról.

—     Most komolyan. Mi bajod van neked? Menstruálsz kicsi csillag? – Hát igen, lehet, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem.

      Abban a pillanatban hátra fordult, szemei vérben izzottak. Alkarját a torkomnak nyomta, így elzárva a levegő útját. De nem fulladoztam. Mintha nem is lett volna szükségem oxigénre.

—     Vigyázz a szádra, ha velem beszélsz! – sziszegte. Szemei kitisztultak és elengedett – Most pedig gyere! Mindent megtudsz majd időben.

      Beletelt még pár másodpercbe, míg összeszedtem magam. Durván ijesztő volt a csaj. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, ahogy a folyosó szűkülni kezdett.  A végén már oldalazva tudtam csak menni.

      Aztán hirtelen egy másik terembe értünk. Jóval kisebb volt, mint az előző. Mivel a fáklya nálam volt nem kellett az érzékszerveimre hagyatkoznom. Egyből tisztán láttam mindent. Hatalmas fatákolmányok álltak mindenhol, a falak nem márványból, hanem kőből voltak. Már éppen kérdezni akartam, amikor megérkezett a válasz.

—     Ez itt a kínzókamra, s egyben az úti célunk is. Remélem meg vagy elégedve – vette el a fáklyát, hogy a többi falon lógót meggyújtsa.

—     Ez valami morbid vicc, vagy mi? – hátráltam pár lépést.

—     Ne aggódj – legyintett – Nem foglak megkínozni. Na, jó. Meg foglak kínozni, de nem fog fájni. Ezt megígérhetem.

—     Hogy mi? Na, nem, ezt már nem – fordítottam hátat, hogy visszarohanjak – Ho…hova tűnt az ajtó? – rebegtem.

—     Istenem… Olyan vagy, mint egy kislány – morgolódott – Ülj le ide.

—     Nem… Nem is tudom mi az. Egyébként is, ki a jó fene vagy te?

—     Azt mondtam ülj le! – parancsolt rám. Akaratom ellenére a testem megindult és leültem a székbe. Ezt egy bájos mosollyal nyugtázta – Jó fiú.

—     Milyen hülye boszorkány vagy te? – kiabáltam. Legalább erre még képes vagyok.

—     Szóval – hagyta figyelmen kívül kérdésem, ismét – Ez egy villamosszék a 20. század elejéről. Ezzel fogunk egy kis elektromosságot nyomni a fejecskédbe.

—     Hagyj békén! Engedj elmenni! Kérlek! – könyörögtem.

      Láttam rajta, hogy kicsit megesik a szíve rajtam, de nem engedett el. Lekötözte a kezeim, amit én persze hagytam. Nem voltam ura a testemnek. Amikor teljesen készen lett, megsimogatta az arcom és a fülembe súgta.

—     Minden rendben lesz – és bekapcsolta a gépet.

      Elkezdtem ordítani és remegni. Próbáltam magam kiszabadítani, de nem sikerült. Ő csak ott állt velem szemben és fél szemöldökét felhúzva nézte szenvedésem.

      Azonban ekkor furcsa dologra lettem figyelmes. Az üvöltésem abbamaradt. Nem is fájt, ahogy a gép áramot pumpált a testembe. Éreztem a finom remegést, de semmiképpen sem fájt. Kérdőn néztem a lányra. Ő kedvesen mosolygott, majd odalépett és lekacsolta a gépet.

—     Ugye megmondtam, hogy nem lesz baj? – kérdezte, miközben kikapcsolta a kötéseket.

—     Igen – suttogtam kissé sokkosan.

—     Ezzel azt akartam bizonyítani, hogy bízhatsz bennem. Jót akarok neked – simogatta meg a térdem.

—     Jó, akkor elmondhatnád, mi a fene folyik itt? – pattantam fel.

—     Rendben. Helyezd magad kényelembe – mutatott ismét a villamosszék felé.

—     A hölgyek… - kezdtem bele, de addigra már le is ült egy középkori kínzó-valamire. Én mély levegőt vettem, majd lehuppantam a villamosszékbe.

—     Rendben… A nevem Rebecca. 1915-ben költöztem az Államokba. Ez a családom itt élő tagjainak kastélya. Ők voltak az egyetlen rokonaim a tengeren túl. Egy idős házaspár. Ide költöztem, befogadtak. Gyermektelenül kellett meghalniuk, ezért minden vagyonukat én örököltem.

—     Várj, hány éves vagy? – vágtam közbe hitetlenkedve.

—     1546-ban születtem Lengyelországban. De had folytassam. A pénzükből áthozattam a szüleim és testvéreim földi maradványait ide, hogy itt találjanak végső nyugalmat. Lassan 100 éve élek itt magányosan, bezárva ebbe a márványbörtönbe. És itt kerülsz te a képbe. Gondoltam, nem ártana a társaság. Mivel az éjszakáim szabadok, ezért eljártam szórakozóhelyekre, hogy találjak egy embert, akivel megosztanám az örökkévalóságom.

—     Akkor… mi most…

—     Vámpírok vagyunk – kacagott – Istenem, de hülyén hangzik ez mióta minden író vámpírokról ír. Régen mindenki rettegett, most pedig mindenki olyanokat keres, mint mi. Ez elkeserítő.

—     Várj, várj. Egy mitológiai lény vagyok? – fakadt ki belőlem az összes felgyülemlett feszültéség.

—     Hát, így még nem gondoltam rá, de igen – mosolyodott el.

—     És ez mit jelent? – vicsorogtam.

—     Nem mehetsz a napra és csak éjszaka hagyhatod el a házat. Vért kell innod és nem érintkezhetsz emberekkel. És fizikailag képtelen vagy nekem ellenszegülni. Röviden ennyi – vont vállat.

      Éreztem, ahogy egyre dühösebb leszek. Valami vöröses folyadék elöntötte a szemem, de ettől csak még tisztábban láttam. Morogni kezdtem akaratomon kívül. A végtagjaim remegtek az erős megfeszítéstől. A szemfogaim lassan és fájdalmasan kitolódtak az ínyemből.

—     Szóval szörnyeteggé tettél – morogtam – Elvetted tőlem az életem, lelketlen vagyok, aki nem láthatja többé a világot napfényben. Elvetted tőlem a családomat és a barátaimat csak azért, hogy ne legyél egyedül. És te fogsz felettem uralkodni…

      Rávetettem magam, de a földre estem, ami betört testem keménysége alatt. Rebecca a terem másik felén állt és éppen rágyújtott egy cigarettára.

—     Emellett erős és gyors vagy – folytatta – Emberek számára legyőzhetetlen. Örökké élsz. És nem vagy szörnyeteg. Nem olyanok vagyunk, mint azt képzelik. Amíg rendesen táplálkozunk, nem válunk vadállattá a vér láttán. Egy hétig vagyunk képesek tiszta fejjel éhezni. Aztán jön a lassú halál. De ezt nem szokásunk megvárni. Vért egyébként a konyhában találsz. Korházból szoktam szerezni őket vagy egyéb beszerzőktől – vont vállat – Senkinek nem esik bántódása miatta.

—     Tönkretetted az életem – vicsorogtam.

—     Nem, csak más utat nyitottam neki.

—     El akarok menni – kiáltottam – Engedj ki innen – kezdtem verni a falat, ami lassan betöredezett.

      A titkos ajtó kinyílt én pedig megindultam, mint puskagolyó. A rothadó testek szaga megcsapta az orrom, ahogy a kriptába értem.

—     A padláson van a szobád – mennydörögte Rebecca hangja a távolból.